Frankl József: Somogyi orvostörténeti szemle (Kaposvár, 1973)

A kezelés összes akkor ismert módozatait felsorolja (kényeső, maszlagos nadragulya, kéklő gyuladt savany, hánytató, érvágás). Mivel mindezeket eredménytelennek találta, így fejezi be: »-én szívemből óhajtom, és kérem az Elöljárókat, Plébánosokat, és Bírákat, hogy a’ meg előző gyógyítást tétessék meg mindazoknál kiket dühös, vagy tsak dühödtségről gyanús állat sértett is meg.«

Csorba olyan fontosnak tartotta a veszettség megelőző kezelésének megismertetését népünk minden tagjával, hogy e célból egy kiadványt jelentetett meg.

A 22x39 cm2 nagyságú, szürkéskék színű felhívás fotókópiáját a 21. és 22. ábra tünteti fel; felirata: »Békesség minnyújunkkal!«

A szövegben először a nép bizalmával visszaélő »javósokkal« foglalkozik, akik, ». . . hogy egyebet itt ne említsek, a’ dühös állatok marása után következhető veszetség (dühösség) ellen gyógyítgatnak . . . Kőrös bogarat adnak ezek az Ámítok, vagy kell, vagy nem az olly szerentsétleneknek, melly minden Embernél nehéz, sőt véres vizellést okoz, ’s ámítanak, hogy a’ veszetség véres bogár formába ment el.«

Utána felhívja a figyelmet arra, hogy nem is biztos, hogy »dühös« volt az állat. Éppen ezért pontosan leírja a veszett kutya viselkedését. »... a’ Kutya ... keveset, vagy éppen semmit sem eszik, nem iszik ..., ez a’ dühösség kezdete.« Azután részletezi a veszett kutya magatartását: szomorú, haragos, majd dühös állapotát, rámutat »rendetlen szaladására« stb. Megemlíti, hogy a róka és a farkas is megveszhetnek.

A kezelésre vonatkozó véleményét szó szerint idézzük:

»Már akármelly illyen Állat harapott meg valakit, az a dühösség mérgét azon seb által az Emberrel közlötte. Soha sem kell pedig a’ veszedelmet a’ seb nagyságától, vagy kitsinységétől mérni, a’ szájjal való sértés, ha olly kitsiny is, hogy a’ bőr alig van meg sértve, már okozhat veszetséget. (Más az, ha a’ sebesittés tsak a’ körömmel történik.) Azért, mihelyt illyen dühös állat Embert, vagy házi barmot meg mar, azonnal arra kell törekedni, hogy a’ sebből a’ méreg ki irtasson, ’s így a’ testbe tovább ne terjedjen. — Erre a’ tzélra leg-jobb a’ sebet tüstént lágy meleg sós etzettel, vagy sós vízzel olly erőssen ki mosni, hogy az eleinte ugyan nagyobban vérezzen, mint a’ harapáshoz, de azután a’ mosásra szünnyön.

Ha az Ember a’ Mezőn van, siessen haza ezt tenni, de addig is vizelettel (hugy)jó kimosni a’ Sebet, vagy tsak sóval, paprikával, sőt ha ez sints, port kell az úton fel markolni, és azzal kell ki-dörgölni a’ Sebet. A’ Barmoknál kivált, ha a’ seb nem főbb részen van, leg-jobb tüzes vassal is meg égetni a’ mosás után; sőt jónak találják az Orvosok a’ meg mart részt éles késsel ki vágni.

így a’ méregnek a’ testbe való bé hatása, a’ vérrel való egyesülése meg akadályoztatik, és semmi Javósra szükség nints.

Azomban kinek kinek kötelessége a’ Helység Birájánál az esetet bé jelenteni, ki az Orvost tudosittani el nem mulatja, hogy ez a’ szerentsétlen meg visgálásra ’s ha szükség a’ Ts. Ns. Vármegyének e’ folyó 1827 Esztendőben Julius 2-ikán tartatott N. Gyűlése Jegyző könyvének 1122 szám

39