Szapu Magda: Gyermekjátékok (Válogatás Együd Árpád néprajzi gyűjtéseiből 3. Kaposvár, 1996)

ESZKÖZÖS JÁTÉKOK

játszottak. A játékosok kiválasztása gombbal vagy pénzzel történt („bötű" vagy „sine-színe", vagyis fej vagy írás alapján). Az ütők a számozás sorrendjében követik egymást, utolsónak a kapitány üt. A kapitánynak - szemben a többiekkel - három ütésjoga van, így „föl tudja hozni a lent leragadt" játékosokat. A labdaadogató mindig az alsó csapat egyik kijelölt, lehetőleg jól célzó, furfangos-cseles játékosa. Feladata nemcsak az adogatás, hanem az összjátéknál is igen fontos a szerepe, ti. az ellenfél futó játékosait „leütheti". A szabályok szerint az adogatónak középmagas, jó labdát kell feladnia, az ütőnek pedig el kell fogadnia a harmadik feladást. A már labdát ütött játékos a felső métavonal bal sarkánál megáll, innen kezdheti meg a kötelező lefutást az alsó vonalig. Természetesen onnan vissza is kell futnia. Csak a kijelölt oldalvonalon belül, tehát a pálya bal oldalán futhat a játékos. Aki elhagyja a pályát, az leütöttnek számít és a két csapat helyet cserél. A játékos bármikor futhat, akár sikerült távolra ütnie, akár nem. Sikertelen ütéskor azonban nem célszerű megkezdenie a futást. Ilyenkor az adogató azonnal lepasszolja a labdát saját csapattársainak, akik így bizonyára leütik a lefutó ellenfelet. Hajói ütött és a labda távolra repült, akkor botja nélkül akár le- és felfuthat. Ha az alsó csapat tagjai nem tudják leütni, a játék folytatódik. A futó játékosnak, ha már megkezdte a le- vagy fölfutást, be kell azt fejeznie. Megengedett viszont cikcakkban futni, megállni vagy leguggolni. A futót tilos akadályozni, gáncsolni. Érvénytelen a földről felpattanó labdát a futóra dobni. Megnő a kapitány szerepe akkor, ha a futó képtelen visszafutni, hogy így szerezzen pontot és újra üthessen. A kapitánynak három ütésjoga van, ez alatt az idő alatt általában sikerül felhoznia egy játékost, aki azután ismét üthet. Helyenként engedményt is tettek, az adogató „csingázhatott". Ez azt jelenti, hogy háromszor feldobta a labdát, mialatt a lent ragadt futók megkezdhették a visszafutást. Akinek sikerült visszafutnia, újra üthetett. Szigorú szabályok alapján a visszafutó játékos új ütéssorozatot indított, ő lett az első számú ütő. Ha az ütők elfogytak, a két csapat helyet cserélt. Csapatcsere történik akkor is, ha az ütők labdáját a lentiek elkapják. (Esetenként a szabály módosítható, és háromszori elkapást írhat elő.) A labdát tilos kiütni az oldalvonalon kívülre. A pálya alsó vonalán túl viszont előnyös ütni, ez az ütés nehezíti az alsó csapat helyzetét. A földről felpattanó labdát érvénytelen elkapni. Egyes falvakban a pályához tartozott az ún. „vár" (a földre rajzolt kör, esetleg négyzet), amit az alsó métavonalon, általában bal oldalt megrajzoltak. A várban tartózkodó játékost tilos volt akadályozni, labdával megütni. Természetesen közvetlenül mellé már állhatott az ellenfél egyik csapattagja, arra várva, hogy a várból kiugrót leüsse labdájával. SIÓ.JUT-BAIATONSZABADI környékén kiütősnek nevezték a hosszú métát, melyet ott az ún. „sóslegelőn" játszottak. A fönti csapatot ütőknek, a lentit foglároknak hívták. Nem voltak szigorú szabályok, a pálya szélét is kő vagy vakondtúrás jelezte. A csapattagok választása pedig „dugással" történt. Ez azt jelentette, hogy réti füvet vagy gabonaszárat csomójánál lecsíptek (ez volt a fej), csupán néhány centis szárat hagytak. Ha a fejjel lefelé, vagy felfelé tartott szárat a másik kapitány eltalálta, ő kezdte a válogatást (Együd Á. 1981/a: 117.).