Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 07: 267-282 ISSN 2064-1966 (Print); ISSN 2631-0376 (Online) Kaposvár, 2020 DÓI: 10.26080/krrmkozl .2020.7.267 http://www.smmi.hu/kiadvanyok/KRRMK.htm „Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk.” Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről HAUPTMANGYÖNGYI Nagyatádi Kulturális és Sport Központ - Városi Múzeum, H-7500 Nagyatád, Széchenyi tér 2., e-mail: hagyongy@gmail.com Hauptman, Gy.: „We are forced labourers with a life sentence or regime sentence." Memories about the relocation in Nagyatád, May 1952. Abstract: More than 70 people, 26 families were deported from Nagyatád to one of the forced labour camps of Hortobágy in Elep in May 1952, during the communsist dictatorship. Relocations/deportations were performed without any indictment or court judgment and meant total confiscation of property for the people concerned. The deported families were forced to work in labour camps deprived from their civil rights, under inhumane conditions and under police custody. In my study I present the history of the deportation, the everyday life of the deported and their life after their disengagement from captivity by analyzing personal resources - letters written during the relocation, subsequent recollections. Keywords: communist dictatorship, deportation, forced labour camp, personal resources, borderland Bevezetés „Már egy éve volt, hogy a saját házukból a Barakonyiházba költöztették Dr. Veress Dezső ügyvédet és családját, mert a Széchenyi tér 4-et a Belügyminisztérium tűzoltó laktanya céljára lefoglalta. (...) 1952. május 29-én éjjel 2 óra körül géppisztolyos egyenruhások dörömböltek az ablakon, s a család munkabíró részét: édesapámat és anyámat, Veress Dezsőt és feleségét, Erzsit egy fél teherautónyi személyi holmival a nagyatádi vasútállomásra szállították, ahol egy ott veszteglő vonatszerelvény egyik tehervagonjába zárták B. G.-ékkai és a henészi Cs.-ékkai együtt. A szerelvény még sok hasonló »rakomänyü« marhavagonból állt. Nővéremmel (Judit) és nagymamámmal (Anyuka, Tilda) a lakás másik szobájában maradtunk, a szüléimét hatósági pecséttel lezárták. Az ott maradt holmikat később elárverezték. Én akkor 12 éves voltam, nővérem 13, nagyanyám 66 éves volt. A vonatba zártak további sorsát az alábbi levelekből ismerhetjük meg. A menet közben kidobott levelek1 közül csak egy maradt fenn. ”* (...) (VP 2003. február) A2000-es évek legelején Veress Péter és testvére, Bodnárné Veress Judit felajánlották a nagyatádi Városi Múzeumnak a Veress család mintegy kétszáz évet 1 2 1 Az elhurcoltak a vagonokból kidobott cédulák, levelek révén próbáltak üzenni hozzátartozóiknak. Egyik interjúalanyom mesélte, hogy nagyszülei a somogyszobi állomáson „Hortobágyra visznek” tartalmú cédulát dobtak ki a vagonból, s ráírták a nevet, címet, ahová kérték, hogy feladják. Az üzenet célba ért, bár azóta - sajnos - elveszett. 2 Veress Péter 2003. februári levelének részlete. átívelő irattárának több száz darabját (okiratokat, magán- és hivatalos leveleket, leltárakat stb.). A csodálatosan rendezett dokumentumok több részletben érkeztek a múzeumba, 2003 februárjában egy körülbelül száz levélből álló csomagot kaptunk. A levelek zöme 1952. május 30. és 1953 novembere között íródott, valamint néhány későbbi levél és egyéb dokumentum kapcsolódott még hozzájuk. A csomag mellé csatolt jegyzéken Veress Péter néhány mondattal világította meg a levelek családtörténeti hátterét - ebből származik a fenti idézet. A levelek végigolvasása döbbenetes és megrázó „időutazás” volt számomra: ekkor szembesültem először - közvetlen közelről, a hortobágyi kényszermunkatáborból írt levelek révén, egy család sorsán keresztül - az 1950-es évek elején történt kitelepítésekkel, amelyekről addig éppen csak hallottam valamit. Gulyás János és Gulyás Gyula 1988-ban bemutatott „Törvénysértés nélkül” című filmje volt a témával kapcsolatos egyetlen feldolgozás, amivel korábban találkoztam. S arról, hogy mindez Nagyatádon (és a környékbeli falvakban) is sok-sok családdal megtörtént, egyáltalán nem volt tudomásom. A levelezés megismerése után évek kellettek ahhoz, hogy földerítsem, kik emlékeznek még ezekre az eseményekre, kikkel lehetne még beszélgetni arról, ami történt. 2002 szeptemberében, a kitelepítés 50. évfordulóján Kiss Imréné kezdeményezésére az egykori nagyatádi deportáltak emléktáblát avattak fel a múzeumban. Az ünnepség utáni beszélgetés egyik fő témája az volt, hogy a történtekről évtizedekig nem lehetett beszélni, nem lehetett róla megemlékezni, és ezen még a rendszerváltás sem változtatott igazán.3 Még akkor, ötven évvel a kitelepítések, és tizennégy évvel a rendszerváltás után is érezni lehetett az eseményekről való beszéd körüli feszültséget: lehet-e, szabad-e; lehetnek-e még itt „olyan emberek”, akik akkor a deportálást intézték, s van-e még olyan hatalmuk, amivel árthatnak azoknak, akik beszélnek? Számomra ez akkor felfoghatatlan volt. Sok-sok beszélgetés, levéltári és könyvtári kutatás révén tudtam közelebb kerülni a történtekhez, és nem csupán azokhoz, hanem a belőlük kibontakozó emberi sorsok megértéséhez is. A megemlékezésen személyesen találkoztam azokkal az - akkor már - idős emberekkel, akiket családjukkal együtt kitelepítettek Nagyatádról. Közülük kerül-3 Ezzel kapcsolatban rendkívül beszédes Téglásy Ferenc 1988-as filmjének a címe: Soha, sehol, senkinek. A film egy Budapestről kitelepített család történetét mutatja be.
