Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
268 HAUPTMAN GYÖNGYI tek ki az első beszélgetőtársaim, és ők küldtek tovább ismerőseikhez, akik fogadtak és elmondták nekem az emlékeiket. Az emlékek felidézése - a sok évtizednyi távolság ellenére is - nehéz és felkavaró volt a kitelepítést átélők számára. Kérdéseimmel, érdeklődésemmel olyan élmények, tapasztalatok felidézésére késztettem őket, amelyek nemcsak a saját, hanem egész családjuk (szüleik, gyermekeik, rokonaik) életét, lehetőségeit, gondolkodásmódját befolyásolták, meghatározták. A beszélgetések révén felmerülő emlékek sokszor csaltak könnyeket a szemükbe, s néha hosszú, nehéz csöndeket okoztak. Ennek ellenére beszéltek róla, el akarták mondani, és megköszönték, hogy megkérdeztem és meghallgattam őket. El akarták mondani, hiszen évtizedekig nem beszélhettek róla, és tudták - ahogy sokszor hangsúlyozták is hogy ők az utolsók, akik még közvetlenül emlékeznek a szörnyű meghurcoltatásokra. Emlékezni akartak, hogy emlékeztessenek. Ebben a tanulmányban a Veress család levelein és a személyes beszélgetések anyagán keresztül mutatom be az 1952. májusi nagyatádi kitelepítés történetét. A levelek és a beszélgetésekből kibontakozó visszaemlékezések egyaránt a személyes források körébe tartoznak, ugyanakkor másképpen idézik fel a történteket. A levelek az eseményekkel egy időben íródtak, ezért az élmények, tapasztalatok rögzítése még közvetlen, rendszerezésük és értelmezésük még nem, vagy csak részben történt meg. így a kitelepítettek egykorú nézőpontjait képesek megmutatni, amelyekről - a személyes források hiánya vagy egyelőre felderítetlen volta miatt - csak nagyon keveset tudunk.4 A visszaemlékezésekben pedig - a levélben közvetlenül felidézett élményekkel szemben - a történet utólagos újramondása történik meg: a mesélők a kitelepítés óta elmúlt évtizedek tapasztalatain, élményein átszűrve beszélik el a történteket. Elbeszélésük emlékidézés, ám egyúttal az emlékek és az elbeszélő életének értelmezése is az életút éppen aktuális pontjáról visszatekintve. Ezért a visszaemlékezés részben felidézi az eredeti jelentéseket és értelmezéseket, részben újakat tesz hozzájuk. Mire elegendő társadalomtudományi szempontból egy ilyen típusú forrásbázis? Arra semmiképpen sem, hogy általános következtetéseket vonjunk le a nagyatádi kitelepítés menetéről, okairól és következményeiről. Arra viszont egyedülálló lehetőséget nyújt, hogy a szemtanúk perspektívájából vázoljunk fel egy történetet, közelebb jutva így a történelem megélésének privát szintjeihez. A nagyatádi kitelepítések közvetlen politikai-történelmi háttere A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúra idején (1948-1953) több fajtája létezett a politikai elhatározásokon nyugvó, zömében bírósági tárgyalás és ítélet nélkül, közigazgatási eljárás keretében végrehajtott tömeges meghurcolásoknak. A tízezreket érintő bebörtönzések, internálások, deportálások végrehajtója 4 Lásd ehhez: Kunt, 2015: 205. a politikai rendőrség - ÁVO, később ÁVH - volt, ami a legfelsőbb pártvezetés irányításával működött.5 A meghurcolásoknak létezett egy olyan formája, amely nem egyéneket, hanem egész családokat érintett: az 1950 és 1953 között zajló internálásszerű kitelepítések6 sorozata, amelyek során több ezer családot fosztottak meg az otthonától. A budapesti kitelepítések (1951. május 21. - június 18.) célja, több átfogó vizsgálat szerint is, az egykori elit felszámolása volt. A kitelepítés jogalapjául leginkább a háború előtti rangot vagy foglalkozást vették. Fontos szempont volt a kitelepítettek lakásainak, házainak állami tulajdonba vétele, amelyekbe az új rendszer tisztségviselőit, pártfunkcionáriusaikat (a „megbízható kádereket”) költöztették be. A budapestieket kelet-magyarországi településekre (elsősorban Békés, Hajdú, Heves és Szolnok megyékbe), ottani kulákcsaládokhoz internálták.7 A kitelepítések másik változata a Szovjetunió által ellenségesnek nyilvánított Ausztriával, és a Tito vezette Jugoszláviával szembeni politikai és katonai intézkedésekkel függött össze, és az ország nyugati és déli határvidékén élőket sújtotta. A határok mentén végig műszaki határzár épült, és létrehozták a határsáv intézményét,8 ami 15 km-es mélységben érintette az ott lévő településeket. A kilencezer négyzetkilométeres határsávba hat megye (Csongrád, Bács-Kiskun, Baranya, Somogy, Zala, Vas) tizenöt járása került, háromszáz településsel, háromszázezer ott élő állampolgár5 A szervezet 1946 és 1948 között államvédelmi osztályként (ÁVO) működött, kezdettől fogva kommunista irányítással. 1948-ban a belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává (ÁVH), 1950-től pedig - a belügyminisztériumtól elkülönült - önálló, országos hatókörű főhatósággá szervezték át, amely közvetlenül Rákosi alá tartozott és az ő utasításait követte. 1950 és 1953 között ez a szervezet volt a pártvezér legfőbb támasza a terroruralom gyakorlásában, egy olyan rendszernek a működtetésében, amely a megfélemlítésre és a félelemben tartásra alapozott. Ebben az időszakban a szervezetnek 35 ezer fős volt a besorozott, militarizált állománya, és 45 ezer embert foglalkoztattak a besúgóhálózatban, élén Péter Gábor állt. A témához lásd: Bank-Gyarmati- Palasik, 2012. 6 Hantó Zsuzsa az internálás fogalmát a következőképpen határozza meg: „Az internálás a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bűncselekményt el nem követő egyének őrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése.” Hantó, 2006: 27. A Budapestről és a határsávból kitelepítettek ellen nem emeltek vádat, nem folyt ellenük bírósági eljárás, és nem volt ítélet. A kijelölt személyeket, családokat tisztán politikai szempontból ítélték „veszélyesnek". Ahogy Saád József fogalmaz, „a hortobágyi zárt táborok őrizetesei, a hozzájuk legközelebb álló kategóriákba tartozókkal: az internáltakkal, továbbá a fővárosból és a vidéki városokból kitelepítettek együtt tisztán társadalomátalakítási célzatú büntetés áldozatai. Ők azok a deklasszáltak, akiknek büntetésében kiemelten fontos szempont volt az elszigetelés." Saád, 2005: 319. 7 A budapesti kitelepítés közel 600 családot, mintegy 13000 személyt érintett. A kitelepítésekkel kapcsolatban lásd egyebek között: Hantó Zsuzsanna: Kitiltott családok. Magyar Ház Kiadó, 2010.; Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek. A kitelepítések tragédiája. Kráter Műhely Egyesület, 2008.; Dessewfy Tibor - Szántó András: „Kitörő éberséggel" A budapesti kitelepítések hiteles története. Budapest, Háttér, 1989.; Viczián Zsófia: „Régen lev. lapokon láttam ilyent” Levelek a kitelepítésből Budapestre. Budapesti Negyed 68. (2010. nyár) 162-180. 8 A déli határsávot 1948-ban hozták létre azzal összefüggésben, hogy Jugoszláviát Sztálin javaslatára kizárták a szocialista államok közösségéből, és a jugoszláv kommunista párt vezetőjét, J. B. Titót „az imperializmus láncos kutyájáénak bélyegezték.
