A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Horváth János: Rippl-Rónai József, mint Munkácsy tanítvány. Egy Rippl-Rónai által festett Munkácsy kép
308 HORVÁTH JÁNOS Az egyik képére gondolva, feljegyzem itt egy, az ő csendes humorát igen jellemző megjegyzését. A „Zálogház” egyik női alakjára nézve megkérdeztem: miért nem festett helyette egy szép női alakot, az jobban magára vonná a figyelmet. Életismeretéből vette válaszát!- Azt hiszi - kérdezte - zálogházba járna ez, ha szép volna?- Talán igaza volt. De abban már nem volt igaza, hogy ezeket a rajzokat, mint egyáltalán a rajzait, Munkácsy maga nem becsülte. Amolyan „előtanulmányoknak” tekintette őket, melyeket eldob az ember, ha kész a festmény. A műterme erkélyéről nyíló padláson, félrerakott, használatlan holmik közt, szakadt állapotban találtam egyszer ezt a két kartont, mikor a magam műtermébe költözködve engedelmével és biztatására ott a már említett festőállványt kerestem a magam számára. Figyelmeztettem, hogy ezek a rajzok ott tönkremennek. „Hát vigye el őket - mondta - ha akarja, nekem ugyan nem kellenek.” És beszélt arról, mi a rajz, mire való az. Az emlékezet támogatója. Mérnökmunka! Tervezés. Reggeli! „De hol van még az ebéd meg a vacsora: sőt még arra is áhítozik az ember, ami a vacsora után következik.” Már akkor meggyőződésem volt, hogy Mun- kácsynak a rajzai jobbak, mint a festményei. Ha rosz- szat látunk nála, az a „rajzvázlatban” csaknem mindig jó. Sajnos, a két karton később - szorult helyzetemből - a magyar állam birtokába vándorolt s most a Szép- művészeti Múzeum legmagasabban fekvő folyosóján az elszomorítóan rossz Munkácsy-festmények, a nagyon ifjú- és öreg-kori dolgai közt ad némi enyhületet a temetői hangulatba eső szemlélőnek. Szegénység a művész protektora! Colpachon is voltam azután Munkácsy vendége. Itt is dolgoztam neki: egy kisebb képét festettem, másoltam nagyobb képe után, amelynek ismétlésével őt olyan valaki bízta meg, aki boldog volt, ha a művészi pályájának épp akkortájt zenitjén levő mestertől egy másolatot is megszerezhetett. Több ilyen kisebb másolat közül egy nagyobbat azután szép honoráriummal jutalmazott. így járult hozzá becsültebb tanítványainak nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatásához... Kívülem akkorában Koroknyai Ottót és néhai saját rajztanárának fiát, a nemrég öngyilkossá lett Szamossy Lászlót (aki pedig többet muzsikált, mint festett) ilyenformán támogatta csak úgy, mint előzőleg Karlovszky Bertalant, kit igen tehetséges tanítványának tartott, aki azonban ekkor már a maga szárnyára kelt. Voltak e képek közt olyanok, melyekkel a mester, úgylátszik meg volt elégedve, mert csak néhány ecsetvonást húzott itt-ott beléjök, vagy éppen csak a nevét írta alájok. Duzzadó örömmel látja ezt a fiatal művész, mert a szerzői jog iránt való érzék, vagy, ha úgy tetszik, a dicsőségvágya nem motoszkál ebben a korban annyira a lelkében, hogy az a mester aláírásában rejlő elismerés és dicséret nyomán járó örömet ellensúlyozná. De ez csak addig tart, míg az ember jobban a maga lábára áll. Gondolom, 1889-ben, felkeresett egyszer Munkácsy az Aumont-Thieville-utcai műtermemben. „Nő, fehérpettyes ruhában” című képemet festettem éppen. A kép minden egyéb része - a fej, illetőleg az arc kivételével - készen volt. Mai napság is legtöbbször ezt a metódust követem: így, ha a többi rész majdnem teljesen kész és kedvemre való, sokkal több igyekezettel festem meg a fejet is. Munkácsynak ez az eljárás nagyon feltűnt és visszatetsző volt. Rosszalta. Ő is azok közül való, akik a képen lényeges és mellékes dolgokat szoktak megkülönböztetni. Én bennem azonban már akkor érlelődött meg az egyenlő módon való festés hite; a kép minden részét egyformán fontosnak tartottam, nem adtam elsőbbségi jogot egyes részeknek. És oda alakult ki meggyőződésem, hogy az ezzel ellenkező felfogás helytelen. A kép minden része egyformán lényeges, fontos, azért minden részét egyformán kell festeni: egységes faktúrával. Képeim legnagyobb részének dekoratív hatása nyílván innen származik. És itt találkoztam össze a régibb idők freskófestőivel. Munkácsy tulajdonképpen azért látogatott meg ekkor, hogy utazó szándékát közölje és meghívjon Colpachra, a birtokára, ahol, mint mondta, a nyáron igen sok dolga lesz. Szeretné, ha elmennék én is és redukált alakban lemásolnám „A két család” című festményét. A másolatért hétszáz frankot ajánlott fel azzal, hogy a munka teljesítése után kényem-kedve szerint festhetek magamnak, ameddig és amennyit tetszik. Örömmel vállaltam a megbízást. (...) Arlonba, majd onnan kocsin Colpachba érkezve, már ott találtuk azokat, akik ebben az időben ott szoktak lenni. Sedelmeyerék, Blumentha\ amerikai milliomos a feleségével, akit kevéssel azelőtt Munkácsy lefestett nagy ülő alakban. És ott volt Korbay, amerikai magyar muzsikus barátjuk, szintén feleségestül, továbbá egy szimpatikus, szerény gázhivatalnok barátunk ...(...) A régi kastély szép, lilaszírmú virággal befutott verandája előtt lépcsők. Itt szálltunk ki a kocsiból és szorítottunk kezet a régi ismerősökkel. Munkácsy nyomban a műtermébe szaladt és rajzolgatott egyik megkezdett képén..(...) Én is hamar megkaptam munkámat: már a festőállványon állt a másolandó kép. Hamarosan, pár nap alatt, készen voltam vele: gyorsan megértettem a mester festőmodorát s így könnyen ment a munka. Nem is hitt a fülének, mikor jelentettem, hogy kész a másolat. Hogyan? Már is? Hisz az lehetetlen, nem lesz jó! Nyilván különösnek találta, hogy amivel neki annyi baja volt, azt én, másoló létemre oly könnyen érem el. Pedig ennek a különben egyszerű, jelentéktelen művészi esetnek roppant egyszerű és jelentéktelen a magyarázata is. Néki a saját technikája önmaga felé járó keresés, tapogatódzás, önmegnyilvánulás volt. Nekem pedig csak a felületek ügyes ellesése és utánzása. Nem kellett sokáig bizonyítgatnom, mert amikor a másolatot megtekintette, azt mondta, hogy most hát fessek, ami nekem tetszik és érezzem magamat náluk otthon. De azért nemcsak becsületes művész, hanem becsületes ember is lévén a mester, nem állhatta meg, hogy a kész munkába is bele ne fessen, mint ezt régi mesterek is szokták s hogy így mintegy igazolja aláírását a megrendelővel szemben...."9 9 4. Rippl-Rónai József Emlékezései. Budapest, 1911. A Nyugat kiadása. 15-23.1.
