Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

hárs, fagyai, veresgyűrű, mezei rózsa mellett a mogyoró gyakori előfordulása jellemző. A gyepszint rendesen nyílt /-60-65 %/ , fiatal, sűrű állományokban azonban teljesen visszaszorulhat és csak a csupasz avar fedi a talajt. Ezt szokás nudum típusnak nevezni, mely azonban nem önálló típus. Más erdőtípusoknak is kialakulhatnak nudum változatai hasonló záródású állományokban. Kétségtelen, hogy az Asperula típusban fordul elő leggyakrabban. Uralkodó faj az Asperula odorata, mellette a Lamium galeobdolon és Mercurialis perennis tömeges, továbbá a Rubus hirtus, Carex silvatica és a Dactylis polygama. A déli elemek közül leggyakrabban ebben a típusban találjuk a Primula vulgaris és a Tamus communist s ide esik a Cyclamen egyetlen előfordulása is. A dús avarral borított talajon szaprofiton és félszaprofiton fajok találnak otthonra, így gyakori a Neottia nidus-avis, Melampyrum nemorosum. A lombkoronaszint bontásakor Dactylis, Viola silvestris és Carex silvatica szaporodik el tömegesen, az Asperula pedig el is tűnik. Tavaszi aszpektusa gazdagabb az előző típusokénál. Főleg Anemone fajok, Picaria verna, Galanthus nivalis, Lathyrus vernus, Primula vulgaris, Scilla bifolia, valamint az ebben a típusban szubkonstans jellemző faj, a Helleborus dumetorum alkotja. Ökológiai csoportok; Az előző erdőtípushoz hasonlóari itt is ugyanazok az ökológiai csoportok viszik a vezetőszerepet, csupán a sorrend módosul némiképpen. Ez is mutatja a két típus ökológiai közelállását.Az első helyen a mezofil Asperula csoport áll 70 előfordulással, mögötte a tágabb ökológiái igényű, inkább a nedves termőhelyek felé hajló Brachypodium és Stellaria csoport /60 és 4У/ következik, majd a Carex pilosa csoport ugyancsak 49 előfordulással. Őket követi az inkább száraz ökológiai igényt mutató Melica és Poa nemoralis csoport /44 és 39/, jelentősebb még a montán jellegű Lamium galeobdolon csoport 36 előfordulással. Erdészeti vonatkozások: I., ritkán II. termőhelyi osztályú erdők, igen szép égtiszta törzsekkel. A tölgyek elérik a 25-32 m-es magasságot, a bükk és az ezüsthárs is megnő 25-28 m-re. Természetes úton könnyen újítható erdőtípus, csupán a tölgyújulat megjelenésére kell tekintettel lenni, és számára a tisztítások során a gyorsan fejlődő árnyéktűrőkkel szemben előnyt biztosítani. Gyakoriak a helytelen kezelés és. felújítás eredményeként elgyertyánosodott állományok, pedig ezen a termőhelyen a gyertyánt már nagyrészt bükkel helyettesíthet jük. A tölgy-egyedek minőségének javítására szabályos második szint kialakítása szükséges, amelyben a bükköt részesítsük előnyben a gyertyánnal szemben.Az így kialakított második.koronaszint a tölgy és hárs véghasználata után mint önálló bükkös további jelentős fahozamot biztosít s egyben a felújítást is megkönnyíti, к típusban idegen fafajok közül az erdeifenyő, vörösfenyő és duglaozfenyő elegyítése, valamint az óriás nyár előhasználati állományainak alkalmazása ajánlható. A nedves szubasszociáeió-csoport jellegzetesen völgyalji üde és nedves talajú típusokat foglal magába, melyek összemosott, mély, rendesen meszes, humuszos lejtőhordalék talajokon alakultak ki. Gazdag tavaszi aszpektusuk van és fejlett mohaszintjük; számos differenciális faj választja el a száraz szubasszociáció csoporttól. Ilyen az Acer pseudoplatanus, Athyrium filix-femina, Allium ursinum, Adoxa moschatellina, Carex pendula, C.remota, Equisetum telmateja, Paris quadrifolia, Radula complanata, Stachyj silvatica, Viola mirabilis, továbbá Aegopodium podagraria és Oxalis acetesella. Erdőtípusai a következők: 79