Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

GOMBOCZ 1945:429./. A térképek és feljegyzések az erdők fafajösszetételéről is sokmindent elárulnak, ezekre később még részletesen is kitérünk. Az uralkodó fafaj minden bizonnyal a bükk volt, a déli és keleti részeken pedig a kocsánytalan tölgy. Mindkét fafajjal bőven elegyült az ezüsthárs. A mainál jóval elterjedtebb volt a cser és az erdei fenyő, melynek őshonosságához - az erdészeti és levéltári adatok ismeretében - aligha férhet kétség. A két uralkodó erdei növénytársulás az ezüsthárs-, bükk-, ei-deifenyő-elegyes gyertyános-tölgyes és az ezüsthárs-, és tölgyelegyes bükkös volt. Az 1800-as években azután egyre nagyobb méreteket ölt az erdők kihasználása. Különösen 1850 után, amikor az Eszterházyak a felvett 6 millió holland forintnyi Rotschild-kölcsön törlesztésének és kamatainak fedezésére bérbe adták a zselici birtokot és a bérlő rövid sarjerdő-vágásforduló mellett termeltette ki Nádasd, Tótfalu és Hercegkép erdeit. A felújítások elvégzését ugyan az uradalom erdészeti szakemberekkel ellenőriztette, de ezek legtöbbje inkább csak vadászati szaktudással rendelkezett. Az erdőhasználatok intenzitására jellemző, hogy 110 év alatt 50 $-kal - kevesebb mint felére - csökkent a Zselic erdőterülete, és az 1784. évi 56 %-kal szemben az 1895-ös felmérések már csak 26 'fo-QB erdősültséget állapítottak meg. 1890-től az Eszterházy hitbizományt az Általános Hitelbank vette bérbe, s ettől kezdve a kitermelés mellett az erdősítésre is több gondot fordítottak. Az erdei tisztások, felhagyott szántók erdősítését túlnyomórészt szlavóniai tölgymakkal /Quercus robur var.slavonica/ végezték és ezt használták a vágások felújítására is.Ez az u.n. Bedő-korszak hatása volt, mely a tölgyet részesítette előnyben, nem kis kárt okozva ezzel a Dunántúl bükkös és fenyves tájain, ahol kifogástalanul szép és igen értékes bükk- és erdeifenyves állományokat vágtak ki csak azért, hogy helyükbe tölgyet telepíthessenek, méghozzá termőhelyileg nem is odaillő kocsányos tölgyet. Persze, az akkori Magyarország lue-, jegenyefenyő-erdőkben gazdag ország volt és nem volt becsülete az erdei fenyőnek. A dunántúli erdei fenyőt teljesen tévesen azonosnak mondták a malackai "répafenyővel" és mint értéktelen fát kizárták a közszállításokból. így az erdeifenyő a helybeliek épületfa szükségletén kívül nem volt elhelyezhető. Az erdőtulajdonosok érthetően igyekeztek szabadulni fenyveseiktől és helyüket mielőbb "értékesebb" fafajjal betelepíteni. Jellemző erre a korra, hogy Zalában a híres lenti fenyőerdők nagy részét az első világháború alatt a helyszínen a vágásban égették el. Nevelővágásokra ebben az időben még nem is gondoltak. Az előhasználatok, gyérítések elmaradtak, ami erősen akadályozta az állományok megfelelő ütemű fejlődését. A véghasználatokat a könnyebben megközelíthető helyeken foganatosították elsősorban, s ha egy-egy feltáró út vagy iparvasút elkészült, a környéken lévő erdőket mind kitermelték, sokszor a felújítás követelményeit is figyelmen kivül hagyva, míg másutt 150-250 éves túlkoros állományok mentek tönkre elöregedés folytán. 1929-ben ismét házi kezelésbe kerültek az Eszterházy-birtok erdei s.a fennmaradt üzemtervek tanúsága szerint igyekeztek az erdőművelési elvek helyes végrehajtásával rendbehozni a bérleti idők alatt erősen megtépázott erdőket. Ezzel szemben viszont leállították a további erdősítéseket és fenyvesítéseket. 20