Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

tárt periglaciális képződményekre hivatkoznak. Ilyenek valóban tekintélyes számban akadnak a Dél-Dunántálon is. Elég itt. a Belső-Somogy szoliflukciós kovárványos homokzsákjait említeni, melyet KRIVÁN /1954/ kribturbációs levelesjéglencsés állótundraképződménynek tart. A Zselicben is fellelhetők itt-ott szoliflukciós képződmények. A valódi periglaciális tundrák létének ellene szól azonban, hogy azokon a kitűnően fosszilizálódó Dyras uralkodott, melynek fosszilis előfordulása Közép-Európában mindenütt el is árulja az egykori periglaciális övezet helyét. Ilyen Dyras-flórát Magyarországon mindezideig nem sikerült kimutatni. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy extrazonálisan - edafikus, vagy relief viszonyoktól indokoltan - a hideg löszpuszták övében is kialakulhattak olyan területek,, ahol időszakosan lejátszódhattak tundraképződési folyamatok anélkül, hogy valódi tundravegetáció kialakult, vagy méginkább uralkodóvá vált volna. Magyarország posztglaciális klíma- és vegetációtörténetét elsősorban ZÓLYOMI munkái /1931, 1936, 1952, 1953, 1958/ és SOÓ dolgozatai /1926, 1940, 1959/ tisztázták. A "Budapest és környéke természetes növénytakarója" с munkájában Zólyomi nemcsak a változások nagy vonásait'ismerteti, hanem szemléltető diagrammokban konkrét képet is rajzol a Középhegység és az Alföld különböző időszakokban kialakult klíma- és vegetációtípusairól is. A Középhegység vegetációfejlődésére vonatkozó megállapításait a Dél-Dunántúlra nézve is irányadóknak tekintjük. Figyelembe kell azonban vennünk, a terület délebbi fekvését és a jugoszláv pollenanalitikai kutatások eredményeit is, ami kisebb fokozati eltéréseket eredményezhet. Valószínű u.i., hogy a Balaton-fenék pollenszériese - az uralkodó légkörzési viszonyoknak megfelelően - inkább a tőle kissé ENy-ra felrvp vidékek növénytakaróját tükrözi. Â későglaciális fázisokra ZÓLYOMI szerint a Pinus cembra eltűnése és az erdei fenyő, majd a nyír előretörése jellemző, de a hidegsztyep még mindig nagy kiterjedésű, a Középhegységben Dfc jellegű éghajlat uralkodik.Az Alföld szélén már fenyves-nyíres erdőssztyepet tételez fel. Valószínűleg a Dél-Dunántűi dombvidékeit is ez a vegetációtípus borítja. A preboreális fenyő-nyír kor növénytakarójául ZÓLYOMI a mélyebb talajokon - így a dunántúli pannon és löszdombokon is - zárt tajgaszerű erdeifeny' vest jelöl meg. Ebbe a lassá felmelegedés hatására DDK felől melegigényes lombosfák vándorolnak be - Ulmus, Tilia, Quercus -, valamint mogyoró is. Arányuk a balatoni mintákban 15 Í°, a Dél-Dunántúlon ennél valószínűleg több. A boreális mogyoró-fázisban a száraz, meleg "klíma hatására az erdei fenyvesek visszaszorulnak és a fázis végéig teljesen eltűnnek a Dél-Dunántúlról. Legtovább még Belső-Somogy savanyú homokján maradhattak meg. A Zselic és Hegyhát mai erdeifenyő előfordulásai valószínűleg Bükk II-kori visszavándorlások, semmiképen sem vezethetők vissza a fenyő-nyír korig. A visszahúzódó fenyőerdők helyén lomboserdők alakultak ki. A löszdombokon sziles-juharos-tölgyes erdósztyep uralkodott, pontosabban tatárjuharos tölgyes, melybe itt valószínűleg már ekkor megjelent a Fraxinus ornus és számos szubmediterrán elem, sőt esetleg a Quercus farnetto is. Feltehetjük, hogy a cser és az ezüsthárs már nemcsak megjelenik ebben az időben, hanem a vegetációban is komolyabb szerephez jut. Az Alföldre, minden bizonnyal csak a tölgy-korban ereszkedik le a Tilia argentea, a Mecsekben, Villányi-hegységben és a dombvidéken azonban már korábban elterjedhetett. 16