Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

lati értéksorrend szerint azonban már csak az utolsó előtti helyen áll és mindössze a csert előzi meg. Mindezek ellenére a tölgyet, éspedig a kocsánytalan tölgyet tenyésztendő főfafajként kell a Zselicben tekintenünk. A területen előforduló leggyakoribb fafaj ugyanis a kocsánytalan tölgy, hiszen a dombvidék nagyobb része a gyertyános-tölgyes övbe tartozik, ahol a tölgy részesedése meghaladja az 50 $-ot. Ezenkívül fontos elegyfa a bükkösökben, sőt a tetőkön kisebb tiszta tölgyes állományok is vannak. A Zselic az ország legjobb tölgytermőhelyei közé tartozik, SZODFRIDT szerint /1963/ a kocsánytalan tölgy fejlődése és hozama szempontjából a Zselic országos viszonylatban a 2-3. helyen áll. A zselici gyertyános-tölgyesek jó minőségű, szálegyenes, magas ágtiszta tölgyek termőhelyei, a legszebb kocsánytalan tölgy példányok azonban a bükkösökben teremnek. Magam 80 éves bükkösben több alkalommal mértem 28-30 m magas 40 cm átmérőjű törzseket; HARACSI szerint /i960/ 35-38 m-re is megnőhet. Érthető, hogy állományait az erdőgazdaság fejleszteni kívánja. Különösen nagy a jelentősége a tölgynek a mezőgazdaságtól felhagyott dombháti szántók és legelők erdősítésében, ahol nem lehet mindjárt bükköt telepíteni. Erdei fenyő /Pinus silvestris/ Az erdeifenyő őshonossága még ma is vitatott kérdés az erdészek és botanikusok körében. A vita során számos érv hangzott el, melyek egyre inkább valószínűsítették az erdeifenyő honos voltát. Legutóbb REUTER /1962/ talált és tett közzé olyan levéltári dokumentumokat, amelyek az erdeifenyő őshonosságát végérvényesen bizonyítani látszanak. A fenyő honossága mellett szóló adatok a következők: Reuter kutatásai nyomán előkerült egy 1714-ből származó összeírás a pécsi provizorátus kincstári jószágairól, mely 29 oldalon tartalmazza faluról-falura a lakosság lélekszámát, a földek, szőlők kiterjedését, valamint az erdők nagyságát és összetételét. Az összeírás hat keletzselici község határából említ fenyőelegyes bükkösöket, vagyis a táj klimax erdejét. Az 1714 előtti évek, a Rákóczi szabadságharc, az 1704-es rácdúlás, majd azt megelőzően a törökhódoltság ideje aligha voltak alkalmasak, hogy erdőket telepítsenek. Annál kevésbé valószínű ez, mert még a 18. század második felében is telepítenek idegen ajkú lakosságot a Zselicbe az erdők irtására és a szántóföldek művelésére. Ugyancsak az őshonosság mellett szól a II. József korabeli térképeken és a későbbi osztrák kiadású térképeken is előforduló Föhrenkuppe nevű hegy, mely Gödreszentmártontól nyugatra fekszik, ahol ma is szép fenyőelegyes bükkösök állnak. Ugyanebből az időből valók KITAIBEL feljegyzései is, melyek Csertő, Szentlászló, Gálosfa és Gödre határából említenek Pinus silvestrist. HORVÁT /1942/ mindenütt utánaírta az erdeifenyőnek a kult.szócskát, GCMBOCZnál /1945/ azonban ez nem szerepel. Számos egyéb adata is igazolja a fenyő honosságát, mint pl. azok a feljegyzések, melyek szerint a lakosság nagy része élt szurokfenyőégetésből, zsindelymetszésből és kalamászkészítésből, és ugyancsak ilyennek tekinthető a fenyő ősi magyar somogyi tájneve is,stb. A zselici erdeifenyő STASZKIEWICZ /l96l/ összehasonlító vizsgálatai szerint a Pinus silvestris déleurópai meridionális alakköréhez közelálló rassz, mely a ssp. pannonica /SCHOTT 1907/ SOÓ I96l-hez tartozik. Ezen belül is a 111