Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
5. Fajok táplálkozási sajátosságai - 5.3. Szürke farkas
Lanszki J: Ragadozó emlősök, táplálkozási kapcsolatai 115 Évszak 36. ábra: A farkas fontosabb táplálékainak évszakonkénti fogyasztása az Aggteleki Karszton (adatok: Lanszki et al. 2012) Megjegyzés: átlag±SE, + - 0,3% alatti érték, B% - fogyasztott táplálék biomassza számítás szerinti százalékos részesedése, táplálékok sorrendben: gímszarvas, őz, muflon, vaddisznó, háziállat, fennmaradó összesen. hető teljes tetemek mennyiségének a növekedését, ami azután a dögevésből adódó vaddisznófogyasztást növelte. A farkas második legnagyobb biomassza részesedéssel (42. melléklet) fogyasztott tápláléka a relatíve kis állománysűrűségben jelen levő gímszarvas volt. Ugyanakkor, mind a hullatékok (42. melléklet) mind az elejtett zsákmányállatok (43. melléklet) alapján a gímszarvas volt a farkas leggyakoribb prédája. A gímszarvas fogyasztása fokozatosan csökkent téltől (B%: 60,4%) őszig (B%: 9,2%) és a legnagyobb arányú volt a hosszú 2002/2003-as télen (B%: 90,0%). A gímszarvas maradványokat tartalmazó tavaszi farkas hullaték minták zömét (16-ból 13 eset) az ellési időszak előtt (márciusban, és április legelején) gyűjtöttük. A farkas prédamaradványai között tavasszal és nyáron azonban borjú is előfordult. Szarvastehén fogyasztása egész évben, míg - feltehetően vadászat során sebzett, vagy legyengült - szarvasbika fogyasztása ősszel, a bőgési és egyben vadászati idényben, illetve az után fordult elő. A farkas kisebb (4-5 tagú) falkában előnyben részesíti a vadmalacot és a szarvasfélék fiataljait, míg nagyobb létszámú falkában gyakran ejt zsákmányul nagyobb testű gímszarvast, amely a legtöbb európai területen a leggyakoribb prédája, és csak második helyen szerepel az őz vadászata (Okarma 1995, J^drzejewski et al. 2002). A vizsgálataink szerint az őz csak a harmadik legfontosabb prédának bizonyult, amelynek fogyasztása téltől és tavasztól őszig nőtt (42. melléklet). Az őzmaradványokat tartalmazó tavaszi hullaték minták zömét (6-ból 5 eset) az őz ellési időszaka előtt (márciusban, és április legelején) gyűjtöttük. Ugyanakkor őz prédamaradványok téli (3 eset) és nyári időszakból (1 eset) is származtak. A területen alacsony állománysürűségben jelen levő muflont a farkas minden évszakban fogyasztotta, amit tavasszal és ősszel hullaték mintákból (42. melléklet), télen prédamaradvány alapján mutattunk ki. Zéró érték körüli preferencia indexet (Dj; Jacobs index) kaptunk a vaddisznó (D;=0,005), a gímszarvas (D—0,005), az őz (Dj= -0,030) és a muflon esetén (D~ -0,335) is. Eredményeinkkel ellentétben, a Kárpátokban (Nowak et al. 2005), és a Bialowieza-i erdőben (J^drzejewski et al. 2000), ahol a farkas állománya stabil, előnyben részesítette a gímszarvast és mellőzte az őzet és a vaddisznót. Németországban (Ansorge et al. 2006), ahol a farkas szintén visszatérő csúcsragadozó, preferálta az őzet és mellőzte a vaddisznót.
