Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
5. Fajok táplálkozási sajátosságai - 5.3. Szürke farkas
114 Natura Somogyiensis 5.3. Szürke farkas Az Aggteleki Nemzeti Parkban gyűjtött összesen 81 farkas hullaték mintában 123 táplálék elemet azonosítottunk. A táplálékban nagyvadfajok domináltak (E%: 74,4%, B%: 98,2%), amelyek mellett a háziállatok, a kisebb testméretű emlősök és az egyéb táplálékelemek szerepe mindkét számításmód szerint alárendelt volt (35. ábra). Ezek az eredmények hasonlóak egyes Közép-Európai, köztük a vizsgált területhez közeli Nyugati-Kárpátokban tapasztaltakhoz (Lesniewicz és Perzanowski 1989, Smietana és Klimek 1993, Okarma 1995, Nowak et al. 2005). 35. ábra: A farkas általános táplálékmintázata Magyarországon (átlag±SE) (adatok: Lanszki et al. 2012) Megjegyzés: fehér oszlopok - százalékos relatív előfordulási gyakoriság, fekete oszlopok - fogyasztott táplálék biomassza számítás szerinti százalékos részesedése, hullaték vizsgálati adatok alapján. Az évek közötti különbség sem a táplálék típusok előfordulási eseteinek eloszlásai (Chi-négyzet próba, X233 =38,50, P=0,236), sem a fogyasztott táplálék biomassza számítás szerinti összetétele alapján nem volt jelentős (ANCOVA, F3=l,42, P=0,220). Míg a táplálék típusok évszakok közötti eloszlásai szignifikánsan eltértek (x222=44,67, P<0,01), addig a fogyasztott táplálék biomassza számítással kapott évszakonkénti értékei között nem tapasztaltunk jelentős különbséget (F2= 1,31, P=0,285). A hullaték minták alapján, a farkas táplálékában legnagyobb biomassza számítás szerinti részesedéssel a vaddisznó szerepelt (42. melléklet), tükrözve a nagyvad fajokon belüli magas részesedését (sűrűségét). A vaddisznófogyasztás az évszakok között alapvetően kiegyenlített volt (26,5-32,2%, 36. ábra), nagyobb arányú fogyasztását az enyhébb telű években tapasztaltuk. Ugyanakkor, a hullaték minták (42. melléklet) és a zsákmányállatok (prédamaradványok, 43. melléklet) fogyasztási gyakorisági adatai alapján a vaddisznó csak a második leggyakoribb préda fajnak bizonyult. Annak ellenére, hogy az aduit vaddisznó (kan és koca) a farkas számára veszélyes préda (J^drzejewski et al. 1992), párban, vagy csoportban történő elejtése minden évszakban előfordult. Ismert, hogy a farkas évszaktól függetlenül, a nagyvad fiataljaira, az öreg és beteg egyedekre szelektál (J^drzejewski et al. 1992, Glowacinski és Profus 1997). A préda maradványok (43. táblázat) alapján, télen és tavasszal főként beteg (rossz kondíciójú) egyedeket fogyasztott. Süldőt télen és tavasszal, malacot tavasszal mutattunk ki. Az őszi és a téli időszakban a vaddisznó magas állomány sűrűsége miatt a területen intenzív hajtóvadászat zajlott. Ez (a sebzések nagy száma) eredményezhette a területen hozzáfér-
