Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Vadon élő vidrák Magyarországon - Natura Somogyiensis 14. (Kaposvár, 2009)

5. A VIDRA TÁPLÁLKOZÁSI SZOKÁSAI - 5.1. A vidra zsákmányszerző viselkedése, vizsgálati módszerek

5. A VIDRA TÁPLÁLKOZÁSI SZOKÁSAI 5.1. A vidra zsákmányszerző viselkedése, vizsgálati módszerek A vidrára vonatkozó ismeretek körében az egyik legalaposabban kutatott terület a táplálkozás, így az irodalmi adatok zömét is ezzel kapcsolatban találhatjuk. A vidra táplálkozásának tudományos vizsgálatát az európai állománycsökkenéssel egyidejűleg, az 1960-as években kezdték meg. Célja az addig kártevőnek tartott menyétféle ökológiai szerepének tisztázása volt. Az alábbiakban tekintsük át a táplálék-összetétel vizsgálatok módszertanát és korábbi hazai eredményeit. Megfigyelések A ragadozók táplálkozási szokásaival foglalkozó szakirodalomban számos módszerrel találkozhatunk. Ezek közé tartozik a közvetlen megfigyelés, ami irányulhat vadon élő, szabadon élő szelíd, illetve kézből nevelt egyedek megfigyelésére. A nálunk kevésbé alkalmazható közvetlen megfigyelést a tengerparton élő, nappal aktív (diurnális) vidrák zsákmányszerző magatartásának vizsgálatára alkalmazták (KRUUK és MOORHOUSE 1990, KRUUK et al. 1990, KRUUK 1995). A gyér növényzetű tengerparton a gyakorlott kutatók távcsővel, vagy szabad szemmel figyelték meg a táplálkozó vidrákat. Feljegyezték a vadászat közben felszínre hozott zsákmány faját és méretét. Ennek a vizsgálatnak előnye, hogy a vidráról közvetlen ismeretet nyújt, olcsó, valamint képet ad az elfogyasztott táplálékelemek minőségéről és mennyiségéről. Emellett fontos információt szolgáltat egyéb táplálkozás-ökológiai paraméterekről is, mint például, a merülésenkénti vadászati siker, a táplálkozásra fordított idő, a bejárt terület nagysága. Az említett kutatók megfigyelték például, hogy főleg a fenéklakó, lassan mozgó, kisméretű (átlagosan 16 cm hosszú) halak estek a vidra áldozatául. A merülési esetek kevesebb mint harmadrészében volt csak eredményes a vadászat. A megszerzett zsákmányt általában azonnal, a felszínen úszva fogyasztották el, csak a nagyobb méretű halakat húzták partra. Télen fordult elő gyakrabban, hogy a zsákmányt a parton fogyasztották, mert a hideg vízben töltött hosszabb idő jelentős energiát igényel. A kölyküket vezető nőstények, és az erősebb hullámzásnak kitett élőhelyi régióban élö hímek vadászták főleg a nagyobb méretű halakat. KRUUK et al. (1991) vizsgálatai derítettek fényt arra az érdekes jelenségre, hogy a tengerparton élő eurázsiai vidra szaporodásának szezonális jellegét a zsákmányul szolgáló fajok évszakos állománysürüségének változása szabja meg. Sőt, a rendelkezésre álló zsákmány mennyisége és a született kölykök száma között is szoros összefüggést mutattak ki. KRUUK-ék vizsgálatai arra is rámutattak, hogy a vadászat a természetes halközösségben nem okozott jelentős változást, sőt ellenkezőleg, az alacsonyabb táplálkozási szinten lévő fajok mennyisége és elejthetősége befolyásolja a ragadozó mennyiségét, ekkor az úgynevezett "bottom-up" hatás érvényesült. A vidra vadászkörzete általában a tengerparttól számítva néhányszor tíz méterre és körülbelül 10 méter maximális merülési mélységig terjed. Ekkora területen belül a zsákmányul ejtett halak gyorsan pótlódnak a mélyebb, a vidra vadászata által nem érintett helyekről. Érdekes, hogy a shetlandi vidrák nappali aktivitása a halak viselkedésével is összefügg, mivel a tengeri