Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája - Natura Somogyiensis 4. (Kaposvár, 2002)

A hermelin A menyétfélék egyik legkisebb termetű képviselője a hermelin. Európa középső és északi területein, Ázsiában és Észak-Amerikában elterjedt faj, Új-Zélandra betelepítették (MITCHELL-JONES et al. 1999). A korábbi évszázadokban hölgymenyétnek is nevezték. Színezete nyáron vörhenyes barna, hasa fehér, megjelenése hasonló a menyéthez, azonban farka viszonylagosan hosszabb annál, a testhosszúság felével megegyezik. A meny éttől színbélyeg alapján is meg lehet különböztetni, ugyanis a hermelin farkának utolsó harmada télen-nyáron fekete színű. A hermelin azon emlősök közé tartozik, melyek színezete a téli hónapokban eltér a nyáritól. A téli fehér, esetenként sárgásfehér, vagy részlegesen fehér-barna szőrzetét novemberben, a nyári szőrzetét márciusban 3-4 hét alatt, tehát rövid idő alatt váltja. Ennek oka, hogy a kistestű ragadozók mindenkori színezete a rejtőzködést, a környezetbe való beleolvadást szolgálja. így kerülhetik el, hogy zsákmányul essenek nagyobb ragadozóknak, pl. nyestnek, rókának, egerészölyvnek, gyöngybagolynak; illetve, hogy zsákmányukat észrevétlenül megközelíthessék, s ezáltal saját vadászatuk eredményes legyen. A hermelin törzshosszúsága általában 25-35 cm, lábai rövidek. Teste hajlékony, járás közben hátát kissé púposítja, mint általában a menyétfélék. Kifejezett az ivari dimorfizmus, a hím egyharmaddal nagyobb a nősténynél, testtömege 0,1 és 1,0 kg között változhat. A testalkata talajszinten, illetve földalatti vadászatra is alkalmassá teszi, de bokrokra is képes felmászni, zsákmányát vízben és hó alatt is tudja követni. Gyakran előfordul, hogy a terep jobb belátása érdekében a hátsó két lábára áll és így fürkészi a környezetét. A hermelin sokféle élőhelyen - de leggyakrabban tavak, patakok, csatornák mentén - fordul elő, ahol általában többféle biotóp is érintkezik, pl. bokorfüzes, erdő, magassásos, rét, halastavak töltése. Ezen kívül változatos élőhelyekkel tarkított erdőkben is találkozhatunk vele. Az emberi településeket a menyéttel szemben általában elkerüli, azonban a téli ínséges időkben a faluszéli baromfi ólakba bemerészkedik a kisrágcsálókért, vagy egy-egy tyúktojás tartalmáért. A kistestű menyétfélék, így a hermelin és a menyét nagymértékben alkalmazkodnak táplálkozásukban a kisrágcsálók adta lehetőségekhez (ERLINGE 1983). Azokon a területeken, ahol a rágcsálók létszáma jelentősen ingadozik (ciklikus), szoros kapcsolat áll fenn a kisrágcsálók és a kisragadozók abundanciája között (pl. GOSZCZYNSKI 1977, TAPPER 1976). Más területeken (ERLINGE et al. 1983) a predáció az elsődleges kiváltó ok abban, hogy nem jellemző ciklikusság a rágcsálók populációira. A hermelin populáció struktúrájának és a zsákmányszerző magatartásnak vizsgálatára irányuló kutatások eredményei közül néhány fontosabb megállapítást érdemes kiemelni. ERLINGE (1983) hat éven át tartó vizsgálatban, fogás-jelölés-visszafogás módszerrel követte nyomon a hermelin állománynagyságát és populációdinamikáját, a rágcsálósűrűség függvényében. Tapasztalata szerint az őszi hermelin sűrűség 0,3-1,0 egyed volt 10 hektáronként. Az évtől függő eltérések elsősorban a vízipocok állományváltozásából adódtak. A téli mortalitás az őszi sűrűségtől függetlenül, minden évben 50% körül alakult. A legidősebb hímivarú, illetve nőivarú egyedek 4,5, illetve 3,5 évesek voltak, de a populáció átlagos életkora még a másfél évet sem érte el. Az ivararány 50:50% körül alakult, de az állomány hanyatlásának szakaszában a hímek száma meghaladta a nőstényekét. A hermelin állomá-