Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2006

Ander Balázs: Adatok az egyházi nagybirtok történetéhez a Barcsi járás horvát falvaiban a 19-20. század fordulóján

Ander Balázs: Adatok az egyházi nagybirtok történetéhez a Barcsi járás horvát falvaiban legritkább esetben vehetett igénybe cselédet vagy alkalmilag foglalkoztatott napszámost, mert annak bére a rossz jövedelmezőségi viszonyok miatt kigazdálkodhatatlan volt, s a kalálkarendszer miatt a rokonság képesnek mutatkozott a betakarítási időszakban időlegesen felmerülő munkaerőhiány megoldására. Nos, még ha a legszélsőségesebb esettel számolunk is, és az (eltartott családtagokkal együtt) 853 fő mindegyikét az egyházi nagybirtokon alkalmazták volna, akkor is 7,94 kataszteri hold terület jutott mindegyikükre. Egy ötfős család esetében ez majdnem negyven holdnyi földnagyságot eredményezett volna egy esetleges arányos felparcellázás során. Egy ekkora gazdaság pedig már igen komoly gazdagparaszti nívót jelentett a szabad föld hiányával viaskodó környékünkön. Legalább egy pár ló, több tejelő tehén, hízók és baromfiak sokasága, egyszóval biztos megélhetés és komoly társadalmi rang. De mindehelyett kizsigerelt cselédek, nyomorgó napszámosok az egyik, és egy távoli, láthatatlan birtokos, az apátság (amit helyben csupán három-négy tisztviselő képviselt) a másik oldalon... Az egykori járás agrártörténetét kutatva mindez egyáltalán nem számított kirívó különlegességnek! Hasonló visszásságokkal találkozhatunk a Solymossy báró bolhói vagy a Somssich gróf babócsai uradalmaitól kezdve a Kremzir család Barcs környéki tőkés haszonbérleteivel bezárólag. Minden anakronisztikus osztályharcos indulattól mentesen, egyértelműen megállapítható a kártékony polarizáció: kevés kivételezett jóléte az egyik, míg ezrek kiszolgáltatottsága és nélkülözésekkel teli mindennapjai a másik térfélen. Összegezve ki merem jelenteni, hogy a nagybirtokrendszer megléte (kevés kivételtől eltekintve) valóságos átok volt a szomszédos falvak számára, mert a latifundiumok népességeltartó potenciálja messze elmaradt attól a szinttől, ami egyébként bennük rejlett. A községek népe számára kitörési út lehetett volna a falusi háziiparban való elhelyezkedés, de ez az 1910-es népszámlálás adatai szerint meglehetősen elhanyagolható jelenség volt, hiszen a négy település 3158 főnyi lakosságából - eltartottakkal együtt - mindösszesen csupán 355 fő (alig több, mint 11 %) lelt megélhetést valamilyen mezőgazdaságon kívüli kereső tevékenységben. Ez a mutató - az összehasonlítás kedvéért - a parasztpolgári fejlődés szép példájaként hozható fel. Ugyanez a mutató a nagybirtok által nem sújtott, zömmel sváb telepes-leszármazottak lakta Szulokban több mint a duplája, 26,2 %-os volt! Az archaikusabb gazdasági-társadalmi szinten megrekedt horvátságnak tehát nem igazán szolgálhatott mentőövként a falusi kisipar. A háztartások zöme önellátásra rendezkedett be. Igényeiket, ha csak lehetett, inkább maguk elégítették ki, noha általában rosszabb minőségben, mint azt az erre szakosodott 89