Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

I. Vác A Szent László mondában

VÁC A SZENT LÁSZLÓ MONDÁBAN

»Nem neked való hely e remete-kunyhó,

Nem süt be kelő nap ide, sem lehunyó.

Jöszte velem innen, — hol a tettek várnak;

Ott van a lét fénye, itt csupán az árnyak !«

S szelíden magával bátyját tova vonta.

Kün rájok a szép nap ragyogó fényt onta,

Mely az arcról felhőt, árnyat tova kerget . . . Lenn a völgyben látták csillogni a serget.

Fölvidula kissé Géza setét képe,

Amint a sűrűből öccsével kilépe,

— S im amint ott László megütött egy bokrot: Egy hó-színű menyét belőle kiugrott.

S láncsája nyelén föl (mert azzal üté meg),

Végig futa gyorsan, s karján, kebelének,

Oda elrejtőzött, félve, kis állatka,

S pihegve lapult meg vértjének alatta.

Kivoná kebléből László a menyétet,

S szabadon bocsátván, monda: »E’ se’ vétett, Élni hagyom, menjen övéihez vissza —

Fehér s makulátlan, mint te vagy, oly tiszta 1«

Mosolyogva Géza követé szemével,

Amint a szaladót sűrűség fedé el,

Színe megkönnyebbült a csodás vigaszra,

S mint égi sugártól földerüle arca.

Tovább haladának viruló füvesben;

Ragyogott a napfény, mindegyre fényesebben, Hogy tündökle Géza, — László sisakáról Amint a verőfény reá visszahárúl.

Mint glória vette köröl a verőfény,

Tavaszi kék égből reá leverődvén.

Susogott a lég is, hő kebele zsongva . . . Egyszerre csak László megütődve monda :

»Láttál-e valamit? Amoda még, — nézd a!«

— »Mit ? semmit se’ láttam!« szól bámulva Géza. De felindulástól még remegő hanggal

Folytatá az öccse: »Az égből egy angyal