Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

XVI. Vörösmarty és kortársai

XVI. VÖRÖSMARTY ÉS KORTÁRSAI

151

Handsárt két kézzel suhogatva, taszít vele gyorsan Gund ágyéka felé, s az erős kun bőgve rogyik le.

Dühre hevülve rohan Gund sok bosszút keresője: Jordánparti hű Góelként, a ki kedvese gyilkolt Teste fölött állván, keseredve fogadja boszúját;

Kél s az ölöt nem szűn üldözni a sír nyilatáig.

Hárman rontnak az egy főpapra; de megcsavarítván,

Mint szélvész a sudár tölgyet, bősz fegyvere rúdját,

Kettő földre rogyik; Burid áll még, kedvese Gundnak, Mellbe üté István, s az is éltét nyomba kihörgi.

Tungura, vakbátor mogol, ugrik elébe utóbbad,

Szörnyű szekercével, s rávágva, ledöntve; de széthull О hamarább ; megüté István, és vége hevének. —

Dong ez alatt a más ajtó, a halál dörög ottan;

Csak vív ő, s az ömölt vértől csatakos rokolyája.

Roppan azonban a tölgyajtó, betör a dühös ellen,

Látván a szörnyű hősbajt. Ép akkor omol le Karja miatt Batugier, szép ifjú — tatárban — irányzó Lándsával. s rokon a kánnal. Most rárohanának,

S méreg-itatta gyilok hegye tör szívébe orozva. —

A véráldozatos pap áléi, szeme tűzteli fénye Megtörik és arcát a halál bágyadt meze szállja. —

A ki pedig mennyből mindezt szemléli. Rapháelt Küldi le, hogy szakadó lelkét karjára ölelje.

Ordítozva, ledér kacagással járnak alá s fel A kunok és mogolok bent, s vad rablói kezekkel Szórják a sok szent szobrát. Van elég, ki a fercsent Vértől párolgó csalmát bigygyeszti fejére.

Másik fog buzogányt, és búbon csapva, ledől az.

S ezt röhögik. Majd a szent kelyhet s drága keresztet Tördelik, osztozván, s a tömjént porba tapossák. —

Majd kirohannak, s lángszárnyak csapnak fel a tornyon. Vér s tűz szörnyeivel nyakig árad egész nyomorú Vác. — Végre tagolt holtak halmából felriad egy váz;

Borzalom, a szörnyű órjás. Testén aluvó vér Gőze korong s a halál rémsége kisérteti arcán.