Tragor Ignác: Vác története 1848 - 49-ben - Váci könyvek 3. (Vác, 1908)
Függelék
MIHÁLYIÉ IGNÁC VISSZAEMLÉKEZÉSE A VÁCI CSATÁROZÁSRA. 437 torság ide, bátorság oda, biz mi, ki az ágyúk alatt, ki pedig a municiós szekerek alatt kerestünk menedéket, pedig fölösleges volt ez a nagy ijedség és óvatosság, mert mint a következés mutatta, azok a muszkák százszorta jobban meg voltak ijedve, mint mi. Mind előttem, mind pedig bajtársaim előtt talány volt akkor, hogyan kerültek azok a muszkák közénk, tüzérek közé ? Napok múlva Rimaszombat és Miskolc felé vonultunkban hallottam, de évek múlva is a szabadságharcot leiró egyik-másik munkában olvastam, hogy július 17-én reggelre egy körülbelül 600 főből álló kozák csapat a Duna mentében csúszva-mászva és senkitől észre nem véve benyomult a városba, valószínűleg azon szándékkal, hogy váratatlan megjelenésükkel bennünket megfélemlítvén, a közöttünk már úgyis tetőpontra hágott zavart kihasználják arra, hogy rendetlen sorainkra minél érzékenyebb csapást mérjenek. Ami azonban mégsem sikerült. A városba nyomult kozákokból talán egy sem maradt életben, mert a honvédek sortüzétől találva többnyire a városban hullottak el s az a néhány közénk támadt kozák is bennünket, annyira megfélemlített tüzéreket figyelemre sem méltatva, vagy észre sem véve, eszeveszetten rohant tova a Cselőte, illetve Kosdra vezető útnak tartva, ahol állítólag huszárok közé kerülvén, egy szálig otthagyta foga fehérét. Megjegyzem, hogy az ágyúk mind ekkoráig nem szóltak bele a játékba. Ezen incidens után jött a parancs, hogy a városból kivonulva tartsunk Rétságnak. Amit a kiállott sok félelem után félig meddig örömmel is tettünk meg. A Rétság felé vivő országúton ágyúinkkal néhány utunkban álló markotányosnét taligástúl együtt az árokba fordítottunk. Akadályozott bennünket előmenetelünkben az élelmet szállító sok szekér is, amelyeknek egy része feldőlve, a másik része meg gazda és ló nélkül állva foglalta el az utat és megnehezítette a közlekedést. Ezen szekerek egyikén, vagy talán többjén is kenyerek lévén zsákokba pakolva, azokból egynéhányat elemeltünk és szerencsénkre, mert Rimaszombatig sem enni, sem inni nem kapván, éhségünket csakis ezen kenyerekkel elégítettük ki. Ilyen bravúroskodások után ballagtunk tovább, míg el nem értük azt a kanyarulatot, ahol az út már emelkedni kezd. Már meglehetősen fönt voltunk, amidőn mögöttünk a városon kívül megszólaltak az ágyúk. Egyszerre megálltunk, szétnéztünk s egy kis ideig hallgatództunk, azután mintha csak összebeszéltünk vo’na —- nem hallgatva főhadnagyi rangot viselő ütegparancsnokunk tiltakozására, aki a régi tüzérekből való német ember volt, magyarul egy szót sem tudott, neve F betűvel kezdődött, de miként hangzott, már nem
