Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Benedek Katalin: A francia orientáció és nagybányai hagyományok a szentendrei festők munkásságában 1926–1935 között

mélységeket tárt föl előtte csakúgy, mint J. S. Bach kontrapunktikaja vagy saját természettudományos vizsgálódásai. A harmincadik évéhez közeledő festőt 1924-ben Párizsban Van Gogh izgatott, expresszív vonalritmusa ragadja meg, és ihleti a „Kunhegyesi utca" megfestésére (1926). Az 1930-as évek elején Szentendrére látogató, majd ott megtelepedő művész építményes felfogású piktúrája egyéni stílusába vonja a Cézanne, Utrillo, a kubisták alkalmazható eredményeit. Ilosvai Varga István művészete 1929-ben és 1931-ben Nagybányán, a formák képi elrendezése köré szerveződik. A tájhoz romantikátlanul hangulatos természetélmény fűzi („Nagybányai táj patakhíddal", 1931; „Színes nagybányai kép", 1931). Mindazt, amit a bányavároskában hiába keres, megtalálja Szentendrén. Nyugalmas, elmélkedő légkörű hely. Festészetében a lírai és az építkező jelleg harmonikusan kapcsolódik egybe. A „Viharos szentendrei utca" (1932) kissé feszes rendje lazul, pasztózus kontúrvonalak lágyabbá oldják stílusát („Sárga emeletes ház", 1934; „Szentendrei részlet nagy fákkal", 1935). Témájának kiválasztásában egyforma érdeklődéssel fordul a szélesebb láthatárú tájkép, vagy a szűkebb belső térbe szorult ember felé. Művészete érzékeny szeizmográfja volt a harmincas évek szociális telítettségű levegőjének. Ilosvai Varga István szemlélődően, de mély empátiával oldja meg vállalt feladatát. Az 1935 körül keletkezett felkiáltójel-szerű szegényemberei — tárgyilagosságukkal együtt — részei környezetüknek. Színei itt visszafogottak, tartózkodóak. Mednyánszkyt érezte lelki rokonának. Önportréinak sorozatán nagyszerű pszichológusnak bizonyul, megtartva a képszerűség-festőiség-szerkezetesség hármas egységét. A korszakunkba illeszthető művészete is mértéket jelent, s egyben egyik legjellegzetesebb képviselőjét annak a törekvésnek, amit a szentendrei művészet a magyar piktúra területén a harmincas években jelent.

22, 23 Kmetty János alaptermészete a képszerkesztés egyensúlyában van. Mozgékony érdeklődését 1911-ben tett párizsi útja során felkeltik a „Vadak" és a kubizmus képei (Juan Gris, Georges Braque), de ő maga sohasem kíván lemondani az ábrázolás igényéről. Témái ebben az időben aktok, tájak, önarcképek és sokalakos, szimbolikus kompozíciók. Képeinek elemei mint racionális, tiszta szálakból készült szövedék töltik be a felületet, „...csak félénken kísérelte meg a háttér geometrikus felszabdalásával az analizálást, de sem a tanult emberábrázolási mód, sem az alakra koncentrálódó gondolati tartalom nem engedte a kubizmus módszerével való teljes azonosulást."

24 A húszas években a „kubisztikus forma" logikus szerkezetet, a tárgyak pontos helyét, a kissé nehézkes anyag világos körülhatárolását, értelmes tagolását és — a profetikus szimbolika után — a dolgok józan valóságát jelentette számára.

25 1924-ben Nagybányán találjuk Perlrott Csaba Vilmos és Gráber Margit társaságában. Még ez év őszén közösen állítanak ki Nagyváradon. Tervezett temesvári kiállításuk meghiúsul, mivel mindhármukat kiutasítják Romániából. Ezt követően néhány telet Kmetty újra Párizsban tölt, „a múzeumokatbújta, meg a kubizmus problémáival volt nagyon elfoglalva".

26 A húszas évek közepe körül a Nagybányán töltött nyarak enyhítik képei szigorát, ekkor 27