Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Schleininger Tamás: Várospolitikai koncepció dr. Antolik Arnold: „Mi volt Szentendre és mi lehetne” című „célkitűzési kísérlete” nyomán

Mint gyakorló turista, támogatja a kőhegyi turistaház megépítését. Segédkezik a szentendrei Hegyközség létrehozásánál. A második világháború ismét megtöri életútját. A Rákosi-korszak háború előtti tevékenysége miatt meghurcolja, házát elveszik, kitelepítik, bíróság elé állítják. Nyomorúságos szükséglakásban tengődik, de hű marad Szentendréhez. Szeretetét és ragaszkodását a földhöz és a gyümölcstermesztéshez nem tudják megtörni. Idős korában is egyedül permetezi, metszi gyümölcsfáit, kedvenc szőlőültetvényét. Hamvai a városban nyugszanak.

24 Utca nem őrzi nevét. Ennyit sikerült megtudnia jelen dolgozat írójának dr. Antolik Arnold ügyvédről, Szentendre város volt polgármesteréről. A cél végülis az volt, hogy felvillantsunk egy portrét: azét az emberét, aki jobbító szándékkal, a város szeretetétől indíttatva, papírra vetett egy várospolitikai programot, egy olyan „kiáltványt", ami üzenet értékkel bír a mai olvasó számára is. (Tudomásunk szerint készül Antolik Arnold részletes életrajza. A két világháború közötti Szentendre korelemzése még elvégzendő feladat!) Noha megfogalmazódott a füzet újranyomásának igénye (Vékony Ilona: Mi volt Szentendre és mi lehetne. Szentendre és Vidéke 1990. június 16.), tudtunkkal ez még nem valósult meg. Éppen ezért úgy gondoltuk, hogy az olvasó segítségére sietve, szinte pontról pontra, bekezdésről bekezdésre, fejezetről fejezetre elemezzük a szöveget. (Az idézetek oldalszámát „menet közben" közöljük, nem a Jegyzetekben). Ugyanakkor ott, ahol adatokkal rendelkezünk, vázoljuk az 1922-32 közötti tíz év előzményeit, valamint az azt követő időszak városfejlesztési eseményeit. A Mi volt Szentendre és mi lehetne című tanulmány (2.kép) tulajdonképpen két alapkérdés köré csoportosítja mondanivalóját. Az első a „mi volt Szentendre?" kérdésre ad választ egy 1921ről szóló polgármesteri jelentés kapcsán. A második a „mi lehetne Szentendre?" kérdését járja körül tíz évvel később, 1932-ben. Az akkori várospolitikai helyzetből igyekszik egy „célkitűzési kísérlet" analízisét elvégezni. A múlt és jövő kereteit a jelen adja meg, aminek „indító" fejezetét az Előszó képviseli. A szerző, miközben vázolja az 1929-1933-as gazdasági válság okait (melyeket „a szeretet és megértés hiányából" eredeztet), miközben megállapítja, hogy a nyomor kezd megszokott jelenséggé válni Közép-Európában (és olyan társadalmi rétegek kerülnek a nyomorküszöbre, amelyek eddig nem ismerték a szegénységet), miközben megállapítja, hogy a hajdan jobb napokat megélt Szentendre „halott város lett" (ahogy azt egy városbeli kereskedő mondta az egyik közgyűlésen), egyben rámutat mindezek okaira is: a bajokra a megoldást mindenki mástól várja. „A bajok azért mélyülnek napról-napra, mert mindenki a másiktól várja a segítséget. És ez ismét a másiktól. A szegény a gazdagabbtól, az adós a hitelezőtől, ez a kormánytól, az a külfölditől és így tovább. "(3) Ha majd mindenki belátja ennek tarthatatlanságát - és az akkori idők történelmi szerepét Antolik Arnold ennek a belátásnak a kikényszerítésében látja -, akkor el lehet kezdeni az „önszanálást" (sic!), őszintén, odaadással, kölcsönös segítségre támaszkodva. Le kell bontani azokat a válaszfalakat, amelyek meggátolják a megértést az emberek között, amelyek meggátolják az együttműködés alapjainak lerakását. Ezek a válaszfalak a „másság" intoleranciájából fakadnak: a nyelv, vallás, vagyoni viszonyok stb. különbségeiből emelt mesterséges falaiból. Ezeket sürgősen le kell bontani ahhoz, hogy az emberek között megegyezés jöhessen létre. Az általános követelmények éivényesek a szentendrei viszonyokra is: „Kölcsönös együttmunkálkodásra képes emberek nélkül nincs tervszerű munka, ha terv van is. Szentendre csak úgy lehet valami, ha mi szentendreiek, legalább a legfontosabb kérdésekben megértjük egymást. És ez csak kölcsönös önkorlátozással, és türelemmel érhető el, amit, ha mi magunk között nem tudunk megteremteni, valóban céltudatos és közérdekű munkát nem várhatunk. Ez lehetetlenség." (4) 169