Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Tanulmányok Pest megye történetéből - Völgyesi Orsolya: Fáy András, Pest vármegye követe az 1832–36. évi országgyűlésen
VbIgyesi Orsolya: Fáy András, Pest vármegye követe az 1832-36. évi országgyűlésen kibocsátását, ez a lépés azonban még több mint egy évig váratott magára, a kérdést az államkonferencia csak 1835 augusztusában tűzte napirendjére. A magyar nyelv ügyében 1835. október 5-én született re- zolúciót az október 29-i vegyes ülésen olvasták fel. Az uralkodói válasz hatalmas csalódást keltett, hiszen alapvetően az eddigi gyakorlat fenntartásáról szólt, csupán annyi engedményt tett, hogy a törvények szövege ezentúl magyar és latin nyelven készüljön, de vitás esetben a latint tekintenék irányadónak. A november 2-i kerületi ülésen Kossuth tudósítása szerint Fáy András szólalt fel elsőnek, aki úgy látta, a magyar nemzetnek már eddig is lépésről lépésre kellett megharcolnia azért a természet adta jogáért, hogy saját nyelvén szólhasson. Cáfolta, hogy a magyar ne lenne alkalmas arra, hogy a törvény- hozásban immár kizárólagos szerepe legyen, s úgy vélte, nem elfogadható az az ellenvetés sem, hogy sokan vannak még, akik nem tudnak magyarul, hiszen annak idején II. József nyelvrendelete sem volt erre tekintettel. Ráadásul itt nem két élő, hanem egy élő, napról napra terjedő, valamint egy holt nyelv között kell választani, amely egyébként ugyancsak idegen és ismeretlen az országban lakók többsége számára.31 Az alsótábla tagjai - így Bezerédj István, Borsiczky István, Deák Ferenc, Balogh János, Her- telendy Miksa, Klauzál Gábor - szinte kivétel nélkül megütközéssel fogadták a leiratot,32 Beöthy Ödön, Bihar követe egyenesen kijelentette: „...most nyilván kimondja, hogy aki ezen kir[ályi] választ tanácsold, a magyar nemzetnek valóságos esküdt ellensége.”33 Bezerédj pedig azt mondta, ha bízhatna a sikerben, egy percig sem tétovázna, „hogy nemzeti felségsértők gyanánt feleletre vonassanak ama hűtlen tanácsosok, kik ezen kir[ályi] válaszra tanácsot adni nem átallották”34 A rendek végül három lehetőség közül választhattak: Komárom megye követe, Pázmándy Dénes azt javasolta, az alsótábla jelentse ki, soha nem fogják a latin szerkezetet eredetinek elismerni. Beöthy tettleges lépést javasolt, vagyis hogy ezentúl a feliratok és a törvények szövegét kizárólag magyarul dolgozzák ki. Ragályi Tamás Torna követe pedig azt mondta, mivel az 1805. évi 4. törvénycikk rendelkezése szerint a feliratoknak kéthasábosan, latin és magyar nyelven kell elkészülniük, ez a gyakorlat továbbra is maradjon meg, de a törvényszövegeket — törvényi tilalom híján - ezentúl csak magyarul alkossák meg. A többség végül Ragályi indítványát támogatta. Fáy a november 24-i országos ülésen mondott nagy beszédében úgy vélte, a valódi nemzeti lét elengedhetetlen feltétele a magyar nyelv kizárólagos, egyedi jogainak elismerése a törvényhozás területén is: „Mert ha még nyelvünk sincs, pedig nincs, mig az nem országos, míg törvényeink idegen szavuak, addig nemzet sem vagyunk, hanem csak azon egy fejedelem, törvény alatt élő külön osztályú nép csoportok, nem diszes és állandó épület, hanem csak egy kőrakás minden öszvefogó ezément nélkül, melly első rezzenésre összveomlással fenyeget.”35 Az ellenzőket két csoportra osztotta, s velük kapcsolatban a következőket mondta: egyfelől vannak azok, akik attól félnek, hogy ha megszűnik a latin nyelv uralma, a felvilágosodás eszméi gyorsabban terjednének el, s vannak azok, akik a magyar nyelv pozíciójának erősödésétől a többi nemzetiséget féltik, a követ azonban ennek kapcsán a következőképpen tette fel a kérdést: „mellyik nyelv légyen tehát hazánknak országos diplomatikai nyelve? tán a tót? Hogy az egész Európát elnyeléssel fenyegető napkeleti óriás nyelvével egyesüljünk, avagy tán a miveltebb német nyelvet választjuk? hogy az, mitől örök repraesentatiónkban és sérelmi felterjesztéseinkben mindenkor óvakodni kívántunk, a provinciává levést, mintegy magunk előzgessük? Vagy tán Rómának kihalt s mystifica- tiókra alkalmas nyelvét ültessük a diplomaticai pólczra?”Majd így folytatta: „Aki nem látja, hogy itt a hazai nyelv ügyében nemzeti függetlenségről, saját typusu nemzetiségről, az ország külön népeinek a legbiztosb eszköz által egy nemzetté olvasztásáról van szó, — ki azt nem érzi, hogy a nyelv a nemzetnek egyik becsülete, s hazájához legédesb kötő láncza, - ki ezeket nem érzi, azt okok meggyőzni nem fogják.” 31 KLÓM V.: 190. 32 KLÓM V.: 189-192. és 193-201. 33 KLÓM V.: 194. 34 KLÓM V: 190. 35 KLÓM V: 246. 40
