Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Tanulmányok Pest megye történetéből - Völgyesi Orsolya: Fáy András, Pest vármegye követe az 1832–36. évi országgyűlésen
Tanulmányok Pest megye történetéből A felsőtábla november 30-i ülésén hozzájárult ugyan ahhoz, hogy a rendek újabb feliratban fejezzék ki fájdalmukat a királyi válasz tartalma miatt,36 s a korábbi feliratban foglalt kéréseket ebben megújítsák, ugyanakkor elvetették azt a megoldást, amellyel az országgyűlés „tettleges lépés”-sel (via facti) ezentúl kizárólag magyar nyelvű törvényjavaslatokat készített volna.37 A vitában gróf Széchenyi István is felszólalt, beszéde elején érintette a nemzetiségekkel kapcsolatban felmerülő nehézségeket, és elítélte a magyar nyelv erőszakos terjesztését: „Hazánkban a magyarokon kívül 4 fő törzsök lakik: tót, német, oláh, és a görög, s azok amik a végett történtek, hogy nyelvünket erőszakkal toljuk nyakokba, ezeket ellenünk felingereltették. Én nem tudok otrombább methódust, mint midőn saját természetünket erővel másokra tolni akarjuk, s a magyar mégis azt a hibát követte el, s követi el most is: hogy akiket magához édesgetnie kellene, azokat izetlen keserű eszközökkel nógatja siker nélkül s igaztalanul.”38 Ugyanakkor határozottan támogatta a rendek törekvését, amely a magyart hivatalos nyelvvé akarta tenni: „Mit kívánok azonban én, és mit kívánnak a RR? nem egyebet annál, hogy Magyarországban magyar legyen a hivatalos nyelv! S a családok szent, érinthetlen körébe nem avatkoznak. Aki ennél többet kivan, az a természeti jogokat támadja meg, aki kevesbet, az megfelejtkezett, hogy a magyarnak csak itt van egyedül hazája.39 Széchenyi itt kimondatlanul a Hője Sámuel 1833-ban megjelent, Sollen wir Magyaren werden? című munkájában felvetett gondolatokra reflektált, mint ahogy egyébként megtette ezt Hunnia című művében is, elismerve az erőszakos magyarosítás káros következményeit, s a nemzetiségek jogos igényeit saját nyelvük korlátozás nélküli használatára a magánéletben és saját vallási-kulturális közegükben. Mindezek mellett pedig egyértelműen szorgalmazta a magyar nyelv hivatalossá tételét, amit egyébként röpiratában Hője sem ellenzett.40 A gróf tehát úgy vélte, a rezolúció az eddigi nyelvi törekvések eredményeihez és „a nemzetiség magasztos czéljához” képest valóban visszalépést jelent, éppen ezért teljes mértékben, minden erejével támogatta a rendek javaslatát, amely — véleménye szerint — a fennálló törvényi kereteket is maximálisan tiszteletben tartja: „A RR tehát logice a felírást is magyarul készíthetnék, de előttök állott az 1805-ki törvény, s az bármennyire ellenkezzék is a természettel, csakugyan törvény marad; nehogy tehát az institutiók formáiba ütközni, nehogy hibázni látszassanak még ily ügyben is, hol a temérdek természetelleniség között a nemzeti sajátság se respectáltatik, ámbár Isten és ember előtt tisztán áll, hogy saját nyelvünk használatát ember nem tilthatja, mégis tiszteletben tartják a törvényt, s annak bár természet elleni szorosan ragaszkodnak. ”41 József nádor szükségét érezte, hogy reagáljon Széchenyi szavaira: egyetértett a felirat megújításával, de elutasította a rendek által indítványozott egyoldalú „tettleges” változtatást, és felhívta a figyelmet, hogy éppen a nemzetiség (értsd: nemzeti jelleg és nemzeti sajátságok) miatt kell vigyázni arra, hogy a nyelv miatt olyat ne tegyenek, ami az „insti- tútiókat” (vagyis a meglévő intézményeket és gyakorlatokat) sértené. Végül a megoldást József nádor közbenjárása segítette elő és a nádori intermediáció eredményeként született meg az 1836. február 17-i királyi kézirat, amely az ügyet úgy rendezte, hogy a törvények ezentúl két nyelven, magyarul és latinul készüljenek, vitás esetben azonban a magyar tekintendő az eredetinek.42 A rendek ettől függetlenül március 16-i feliratukban összefoglalták a magyar nyelvvel és a nemzeti szimbólumok használatával kapcsolatos követeléseiket.43 36 Az üzenet a választ súlyos csapásnak tekintette, „mely pusztán megtagadja azt, ami legszentebb természeti jus, s amit egy szabad nemzetnek törvényes fejedelmétől kérni is keserű - el nem érni pedig oly fájdalmat okoz, melyet szavakkal kifejezni nem lehet.” (Szekfű 1926: 428.) 37 Szekfu 1926: 267-270. A főrendek 1835. december 1-i válaszát lásd uo. 430-432. 38 KLÓM V.: 268. 39 KLÓM V.: 268-269. 40 Velkey 2011: 150-160. 41 KLÓM V: 269. 42 Szekfu 1926: 457-458. 43 Szekfu 1926: 467-474. 41
