Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Műhely - Tyekvicska Árpád: Templom és falu térben és időben. A legéndi Boldogságos Szűz Mária templom környezetének története a 14. század végéig
ezt követően az elpusztult falu helyén kálvinista magyarok telepedtek meg. Nekik saját papjuk volt, az istentiszteletet pedig fatemplomukban tartották. A döghalál pusztítása miatt azonban számuk any- nyira leapadt, hogy 1645-ben kénytelenek voltak evangélikus szlávokat hívni maguk közé, akik a kálvinisták fatemplomát használták és a galgagutai lelkészhez tartoztak. I. Lipót alatt azután, a török által háborítva, a lakosok feljebb költöztek a falu mai helyére. A görög rítus nyomai Az épület történetével kapcsolatban talán az egyik legizgalmasabb Szelecsényi egyik lábjegyzete, melyben a katolikus templomról szólva megjegyzi, hogy 1796-ban ő maga látta azt a „templomból kidobott, a katolikus temetőben fekvő nagy kő keresztelőmedencét”, amelynek a felső szélén görög betűkel a 0HEETAI o AE23 felirat volt olvasható. Tudósításából következik, hogy később ezt a követ szétverték, mert a fentiekhez még hozzáfűzi: „Ennek a keresztelőmedencének az alsó része most határkő helyét tölti be a nézsai plébános azon rétjén, amelyet Le- génden birtokol.”24 A katolikus egyháznak itt Legénden, a tagosítás (1867) előtt két szántóföldje volt, az egyik kétkilás, a másik négykilás, továbbá egy 1224 négyszögöles rét.25 A nézsai plébánia Histora Domus-z szerint ezek a földek a 18. században a következők voltak: négy mé- rőnyi föld a „templom fölött” és három kaszálónyi rét „a templom alatt.”26 Tehát a javadalom a templom közvetlen szomszédságában volt, ezért éppenséggel nem jelenthetett nagy terhet a határkő itteni elhelyezése. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Szelecsényi határozottan utal arra, hogy a keresztelőmedence a templomból „kidobott” volt. Erre bizonyára az újjáépítés időszakában, 1769 és 1777 között kerülhetett sor, így egykori helyének emléke még fennmaradhatott, vagyis eredeti tartozéknak tarthatjuk. Szelecsényi, illetve Gerengay állítása, mely szerint 1594 előtt a falu lakói „rácok”27 voltak és a későbbi katolikus templomot is ők építették, s akiket a 23 A szöveg bizonyára bibliai idézet része, talán éppen ezé: '0r|G8Tai Se Sia0r|Kr|V pera aou /J]p\|/r| Se auiov SotAov ai- covtov1, ’Köt-e veled szövetséget, hogy fogadd fel állandó szolgádnak?’ (Jób könyve, 41:4.) 24 LEvI, sz. n. Protokollum, 1. Ford.: KA. 25 SKal, sz. n. Legénd fiókegyház község, I. Egyházi vagyon, 1. Ingatlan, c. irat. 26 NKal, sz. n. História Domus, 38. 27 A szerbek bevándorlására Magyarország északibb tájaira csak a 15. század elejétől, a Rigó mezei csata után és azt követően számíthatunk, hogy Zsigmond király jelentős birtokadományban részesítette Brankovics György szerb des- potát. Nincs egyetlen adatunk sem arra, hogy a 16. század közepéig bármely nógrádi terület szerb tulajdonos kezébe került volna, aki a Délvidékről jobbágyokat telepíthetett volna ide. Legénd birtoklástörténetét a 15. század elejéről már jól nyomon tudjuk követni. A 16. század végéig a Legéndy család bírta, tagjai szinte folyamatosan részt vettek Nógrád megye közéletében, negismerhető házasságaik sem vezetnek délre. A falu népességére vonatkozóan az 1540- es évektől rendelkezünk adatokkal. Ezek mindegyike (az 1559,1562,1580 és 1590-es török összeírások is) magyar neveket említ, ezek közül néhány családnév megjelenése a 17. századi folyamatosságra utal. Az 1630-as évektől bizonyíthatóan kálvinista magyarok éltek a településen, egészen annak 1683-as elpusztulásáig. Galgaguta estében, a török kort tekintve még egyértelműbb a helyzet, mivel a falut 1569, 1574/75, és 1583-ban sem írták össze. 1588- ban és 1593-ban deserta-VtvA, vagyis elpusztult faluként jegyzik, 1596-ban pedig a törökök és tatárok által elpusz- títottnak írják. A 16-17. század évtizedei Dél-Nógrádban, a török-magyar ütközőzóna legforróbb pontján, egyébként sem volt alkalmas kőtemplomok építésére, vagy régiek kifestésére, a kövek átfaragására, s nem utolsó sorban az is meglepő lenne, ha a korabeli szerbség Legénden és Galgagután is görögül tudó kőfaragókat és freskófestőket alkalmazót volna. A 18. században az épületromokon még felismerhető görög rítusjegyek a kortársak magyarázatára vártak, s ezt legegyszerűbb volt megtalálni a század folymán északabbra települő szerbekben. De talán igaza van Biczó Pál pátkai lelkésznek, aki 1896-ban azt írta, hogy a több helyütt megjelenő „rác hagyomány”-t az ellenreformáció szülte. Amikor a katolikusok a régi egyházi épületek és edények visszaszerzését szorgalmazták - írja, némi csellel a reformátusok ezeket rác eredetűnek tüntették fel, hogy elkerüljék az átadásukat. (Ez utóbbira: Biczó 1896: 5.) 241
