Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Tanulmányok Pest megye történetéből - Muntagné Tabajdi Zsuzsanna–Muskovics Andrea Anna–Szacsvay Éva: Az öltözködés változásai Pócsmegyeren a XX. században
Muntagné Tabajdi Zsuzsanna — Muskovics Andrea Anna - Szacsvay Éva: Az öltözködés változásai Pócsmegyeren a XX. Században koszorú városias, művirágból készült, övpárta formájú típusát már fátyollal kiegészítve az 1950-es évektől, a kivetkőzés kezdeteitől látjuk a családi fényképeken. A nyoszolyólányok rózsaszín, lila, világoskék művirág (papír, textília) koszorúja is ebben az egyszerű formában jött divatba. Ez a menyasszony ajándéka volt az általa választott nyoszolyólányoknak. Ok az 1930-as évektől jelentek meg nagyobb számban a menyasszony oldalán.77 A menyasszony viseletéhez tartozott a cipő és az alsószoknya is. Előbbit Tahitótfaluban a lány jegyajándékba kapta.78 Alsószoknyából minden esetben fehéret vettek fel, számát tekintve pedig valószínűleg többet, mint egy átlagos ünnepnapon. Ekkor viselték a legjobb minőségű, legbővebb alsószoknyákat. A menyasszony éjfélig maradt a ruhájában, akkor átöltöztették menyecskének. Régen ez is bőszoknyás, réklis ruha volt. Színes ruhát adtak a menyasszonyra, leggyakrabban pirosat,79 fejét pedig menyecskésen bekötötték, ami annyit jelentett, hogy kontyba tették a haját, amire hátul megkötött kendő került. A kendőt általában csak ilyenkor viselték így, illetve másnap, esetleg nyáron, nagy melegben. Az 1950-es évekig az volt a szokás, hogy az ifjú párnak esküvői ruhájában, a nőnek menyecskésen bekötött fejjel kellett másnap a templomba mennie (26. kép). Ez a szokás valószínűleg 1952-ben szűnt meg. A menyasszonyhoz hasonlóan a koszorúslányok is bőszoknyás, réklis selyemruhában voltak. A mai visszaemlékezések szerint ez az 1940-es években rózsaszín volt, de korábban előfordult, hogy más színt vettek fel. Az volt a lényeg, hogy a lányok előre megbeszéljék, hogy milyen színben lesznek. Ruhájukhoz koszorú tartozott. A menyasszonyok viseleténél elsősorban a színnek és a díszítettségnek volt szerepe, ezzel szemben a vőlegénynél és a vőfélyeknél az alkalom jelképekben mutatkozott meg. A vőlegény kabátjára mirtuszágból készült kis bokréta került (27. kép), míg a vőfélyekére egy hosszú fehér szalag mirtuszággal (28. kép). A vőfélyeknek ezt az esküvőt megelőző napon a meny- asszonyos háznál varrták fel három öltéssel a koszorúslányok. Szalagjuk a gyerekvőfélyeknek is volt, de ők csak az esküvő napján kapták meg őket (29. kép). A szalag viselése a vőlegénynél nem ismert.80 Gyermekviselet A tanulmányok többsége az anyag nemek szerinti rendszerezését alkalmazta, azt követően pedig külön-külön ismertette az egyes ruhadarabokat a legjellegzetesebb típusok részletes leírását adva. Egy közösség viseletét ilyen karakteresen azonban nem szabad elválasztani, a falu hagyományát képező elemeket egységben kell vizsgálni. A viseletnél ez a szétválasztás elsősorban azért probléma, mert a női viseletről nyert adatok általában mindig jóval meghaladják a férfiakéra vonatkozókat, így ez utóbbira általában csak röviden, felületesen vagy általános következtetések felsorolásával kerül sor. Ez vezetett minket ahhoz, hogy a két nem öltözetét egy rendszerben vizsgáljuk, mind a kettőt a viselet funkciója, 77 Egy 2011-ben megrendezett pócsmegyeri esküvőn, ahol két-kilenc év közötti keresztlányok, rokonlányok voltak a nyoszolyók, ruhájukat is a menyasszony ajándékozta. Már nem viselnek koszorút, kis kosarat visznek rózsaszirmokkal és azt szórják a menet előtt menve. Egy nyoszolyóleányka és násznagy fiúcska kis párnákon viszi a gyűrűket a menyasszony és a vőlegény mögött. Szokás több felnőtt nyoszolyólányt is felkérni a barátnők köréből, de mindig van kislány is közöttük, hogy az ifjú párnak majd legyen gyermeke. 78 Szoboszlai 1950a: 89. 79 Egyik adatközlőnk szerint a piros mellett kék és rózsaszín menyecskemhák is voltak, de a kék szín jóval ritkábban fordult elő, ugyanis úgy tartották, hogy ez a szín szerencsétlenséget hoz. 80 A szomszédos Tahitótfaluban ismert volt ez a szokás, de már az 1950-ben végzett gyűjtéseknél is úgy számolnak be erről, hogy már csak az emlékekben él. (Szoboszlai 1950a: 76.) 148
