Darkó Jenő – Erdősi Péter (szerk.): Történeti tanulmányok - Studia Comitatensia 32. (Szentendre, 2011)
Kende Tamás: Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete
130 Kende Tamás Dezsőfi Ferenc fiatal tisztviselő mint amatőr színjátszó, feleségével sei, visszaemlékezései mint konstrukciók, nyilvánvaló módon az egzisztenciális teremtés és az újrateremtés problémái körül forogtak. Az ötvenes évek legelején ez az egzisztenciális re-konstrukció bújtatott apológiában nyilvánult meg, míg a hetvenes évek közepén már abban is, hogy Dezsőfi Ferenc — a Ferenczy Múzeum Adattára bejegyzései szerint — emlékeiért, emléktárgyaiért és visszaemlékezéseiért kisebb-nagyobb összegeket kapott rendszeresen a múzeumtól. Apródonként, aprópénzért hordta be emlékeit és visszaemlékezéseit a múzeumba hősünk. Visszaemlékezéseit - és most kéziratban maradt regényét is idesoroljuk - a múltra való reflektálás igénye mellett a nagyon is anyagi természetű egzisztenciális rekonstrukció igénye is befolyásolta. Ez utóbbi különösen erős volt a hetvenes évek közepén, amikorra „az idős, bohém Feri bácsi rendszeresen rászorult emlékei árulására”9. Épp ekkoriban erre volt fizetőképes piac is, hisz a magyarországi, szocialistának nevezett Kádár-rendszer 1975-ben látványosan kívánta megünnepelni harmincadik születésnapját. Igaz, maga a Kádár-rendszer 1956 novemberében született, ám 1956-ot - akár még csak november 4-ét - nem lehetett akkoriban ünnepelni, az 1.0-ás államszocializmus születése pedig túlságosan kötődött az 1956-hoz vezető Rákosi-diktatúrához. így maradt — ha tetszik: így lett - ebben az államszocialista történelmi konstrukcióban 1945. április 4. a rendszer születésnapja, a rendszer rituálisan celebrálandó ünnepe. A konszolidált, virágzó Kádár-rendszer számára a fel- szabadulás harmincadik évfordulója volt az a látványos eseménysorozat, amely során önmagát ünnepelhette és ünnepeltette országszerte. Az ünnepségsorozatra pedig jelentős források álltak - akár épp egy vidéki múzeum esetében is — rendelkezésre. Országszerte kampányjelleggel, ezrével készültek az évfordulós visszaemlékezések. Dezsőfi korabeli visszaemlékezései ugyanakkor nem szokványosak. Szerzőjük 1945-ös és 1945 előtti szerepe, helyzete, a Rákosi-diktatúra bevezetésekor történt deklasszáltatása, valamint 1974-es helyzete is megkülönbözteti a korszakban ezerszámra készült „veterán-visszaemlékezésektől”. Dezsőfi sem illegális, sem 45-utáni legális kommunista nem volt, ahogy földosztó vagy egykori szegényparaszt sem. És mégis, a rendszer nagy ünnepségsorozata szerves részének érzi magát - ha kicsiben is —, még ha ennek meg is kérte az — amúgy nem nagy — árát 1974-ben. Dezsőfi Ferenc Szentendre polgármestere volt a felszabadulástól 1948-ig. Egész felnőtt élete Szentendréhez, annak önkormányzatához és a városházához kötődött. Itt volt városi altiszt gyermeke, majd lett jogi tanulmányait követően aljegyző jegyző, tanácsos, majd főjegyző, és legvégül polgármester. Azt mondhatjuk, A fiatal városi tisztviselő mint sportember hogy ez volt élete legfontosabb, kis túlzással egyetlen története, ha tetszik: projectje. Amikor ez a történet hirtelen lezárult, több alkalommal is nekiállt megírni azt. Miután 1948-ban leváltották, megírta kéziratos regényét, Régi tornyok tövében (Séták a régi Szentendrén) címmel.10 A párbeszédes regény főhőse Eojzi bácsi, a régi Szentendre városházi tisztviselője, aki kedélyesen 9 G. Sin Edit nyugdíjas muzeológus szíves szóbeli közlése. 10 FMA 848-74.
