Rajna András (szerk.): Régészeti tanulmányok - Studia Comitatensia 31. (Szentendre, 2011)
Dinnyés István: Megelőző feltárások Abony és Cegléd Térségében 2002–2006 között
7 Halban bőséges élővizek, változatos madárvilág, a sokféle emlős között a nagyobb testű patások az őstulok (vad szarvasmarha), a szarvas, az őz, a vaddisznó, a ragadozók közül a farkas, a róka és a borz a meghatározók.1 Vidékünk, a Gerje-Perje sík természetes adottságaival tehát kedvező feltételeket nyújtott mind a zsákmányoló életmódú, mind az élelemtermelő emberi közösségek számára. A felső paleolitikum és a mezolitikum (kb. Kr. e. 20000-5500) kis lélekszámú vadászó, gyűjtögető, halászó csoportjai még nem gyakorolhattak erős hatást természetes környezetükre. Megváltozott a helyzet a Kr. e. VI. évezred közepe táján a földművelő és állattenyésztő életmódú népesség, az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája népcsoportjainak megtelepedésével. A települések és a művelt földdarabok területén visszaszorult a természetes növényzet, a háziállatok (kezdetben a szarvasmarha, a juh és kecske, a sertés, a késő rézkortól a ló) legeltetése elsősorban a nagytestű növényevők életterét szűkíthette. Az újkőkor középső szakaszát követő évezredekben ezen a kistájon az emberi közösségek és a természeti környezetük viszonyát a hatás-visszahatás jellemzi. A természetből kihasított település-temető és művelt földterületeket, bármilyen okból történt felhagyásuk után a természet rendre visszafoglalhatta. A Cegléd 4/9. lelőhely feltárt részén csak a középső újkőkorban volt település, az Abony 65. lelőhelyen csak a szkíta temető létesült, a Cegléd 4/1. lelőhelyen a középső újkőkort követően szarmata, majd Árpádkori falu állt, a 19. században pedig szárnyék épült, ma mindegyik szántó az utak kivételével. Az emberi tevékenységnek a természetre gyakorolt hatása néhány mozzanatban azért kimutatható. Az állatvilágban az őskor folyamán - az újkőkorban kezdődött háziasítása következményeként is — erősen lecsökkent az őstulok állománya, az Árpád-korban pedig végleg eltűnt.2 Később, a középkorban pusztult ki vidékünkön a szarvas, a vaddisznó és a farkas, ami az őz- és a rókaállomány növekedéséhez vezetett. Legújabban, alkalmi látogatóként ismét megjelent a vaddisznó. A szántóföldeken elszaporodott rágcsálókat a vércsék és az ismét sűrűbben látható héják, ölyvek ritkítják. Tájformáló emberi tevékenységnek — a település, temető létesítésén túl - kevés emlékét vehetjük számba a középkor végéig terjedő időszakból. A feltárási területek közelében az abonyi Fekete-halom és a Világos-halom egyértelműen emberkéz emelte, nagy valószínűséggel késő rézkori kurgán. Kurgán lehetett - szintén Abonyban - az 1970 körül eldózerolt Deák-halom és a bányászással régóta bolygatott, jórészt megsemmisült Sas-halom.3 Emberi alkotásra, 1 RAKONCZAI 1982.; SZOLLÁT 1982.; HORVÁTH 1982. 2 BÖKÖNYI 1974. 105.; MATOLCSI 1975. 131. 3 Fekete-halom: Abony 15. lh., Világos-halom: Abony 14. lh., Deákkisebb halmokra utal a „Tatárhányás-dűlő” elnevezés Abonyban. Bár a dűlőben már 1900 táján sem voltak láthatók a „hányások”, a dűlőben feltárt szarmata temetőrészlet (Abony 39. lelőhely) árokkal övezett sírjai közül több fölött emelkedhetett egykor kisebb kurgán, magyarázva az 1846 előtt már használatos4 „Tatárhányás” helynév keletkezését.5 A táj természetes viszonyait gyökeresen átalakító, a mezőgazdaság igényeihez igazító emberi tevékenység lépései - középkori előzmények után - a 18. századtól követhetők. Abony és Cegléd törökkort átélt népessége az 1720-1730-as évektől, betelepítéseknek is köszönhetően gyorsan gyarapodott, ami a legjobb termékenységű területeken a szántóföldek kiterjedésének növekedésével járt. A felszíni vizek szabályozása a 19. század közepe után vett nagyobb lendületet a térségben, s az 1970-es években fejeződött be. Eredményeként eltűntek az állandó, vagy időszakos tavacskák, az erek és az időszakosan elöntött székek kiszáradtak, helyükön ma szántókat, részben legelőket találunk. A részben természetes patak- és érmedrekben (Abonyban a Buzgány-, Kara-, Füzes-, Dohányos- és a Málé-ér, Cegléden a Perje közel egésze, a Kengyeles-Eperjes-ér) kimélyített, részben mesterséges vonalvezetésű csatornák (Cegléden a Perjé- be torkoló csatornák, Abonyban a Dohányos-ér déli szakasza) ma belvíz és csapadékvíz elvezető szerepet töltenek be. A több évszázadon át folyamatos emberi, elsősorban a mezőgazdasági tevékenység és a vízszabályozás eredményeként a Gerje-Perje sík - az Alföld más tájaihoz hasonlóan — kiszáradó kultúrpusztasággá vált. Az egykori természeti környezetnek csekély maradványai lelhetők fel a még nem feltört érmedrek, székek területén és a lefolyástalan egykori érszakaszokban, melyek csapadékos időjáráskor vízállásossá, vizenyőssé válnak. A tájat átalakító emberi tevékenység különböző formái (lakóterületek bővülése, ipari és mezőgazdasági telepek létesítése, bányászati tevékenység, stb.) egyre újabb és újabb területeket hasítanak ki a - többnyire már nem érintetlen - természeti környezetből. A 4. számú főút ceglédi szélesítése és az Abonyt elkerülő új nyomvonala mezőgazdasági, döntő többségében szántóföldi területeket vett igénybe. Legelőn, a lecsapolt Varjas-szék gyakran ma is vizenyős területén halad a főút 72,85-74,5 km szakasza. Abony halom: Abony 47. lh., Sas-halom: Abony 33. lh. 4 GYŐRÉ 1966. 57.; a Ceglédi Kossuth Múzeum (továbbiakban CKM) Adattára 313-367. A szülőföldjét kiválóan ismerő szerző feltevése szerint a helynév „régi, már nyomát vesztett árkolásokból” eredhet. 5 A városközponttól 3,5 km-re Északra levő lelőhely területe a 18. század vége (Collo: XVIII. Sectio: 22. - 1783.) óta folyamatosan szántó, s a művelés eltüntethette a halmocskákat. Szintén „Tatárhányás(-ok)” nevet kapott 7 kisebb szarmata kurgán Tápiószelén, közülük két halmot 1904-ben Márton Lajos megásott: MÁRTON 1910. 188. Az abonyi „Tatárhányással” sem ő, sem a várostörténetet író édesapja, Márton Ferenc MÁRTON é.n. nem foglalkozott.
