Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)
Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához
(Feleségem van, van nékem, Nagyon szép a feleségem; Gyermekim is vannak hárman Éhesek is mindahányan.)" (Hermann Antal: Csobánka és vidékéről) 1 * A közelmúlt cigány-folklórjából Minden ablak alatt Páros fácska fakad Csak a mi ablakunk alatt Páros fácska egy sem akad. Mamám, beteg vagyok, Hozz virágot nékem Azt hiszed, meghalok, Ha virágom lészen? Veri Isten, veri, Kit verni akar, jaj! О vert meg engem is A nagy búbánattal." (Jékely Zoltán fordítása) 14 Feledésbe merül a cigány mondavilág „A nap elrejtőzött már a hegyek mögé, alkonyodik Csobánkán. Vöröseslila felhőkbe bújnak a titkokat rejtő sziklák, csodatévő források. Kirándulók bandukolnak a buszmegálló felé; semmit se tudnak azokról az emberekről, akik még ismerik ezeket a titkokat, és hisznek a csodákban akkor is, ha kételyeket támaszt bennük a tapasztalat. Szűz Mária zsebkendőjét már csak ők őrzik képzeletükben, de hogy győzhetetlenné tenné őket, már nemigen gondolják. A széttöredezett kultúra roncsai közül előbukkant a Márkó-történetnek egy bizarr motívuma Csobánkán." (Diósi Ágnes: Szűz Mária zsebkendője) 15 Cigánytelep a 20. században „Az öreg Virág János, az aranykezű szegkovács még nyolcvannégy éves korában is egy batyu sínszeggel a nyakában rótta az utat Csobánka és Budapest között. Az öreg megcsontosodott arcának ráncai, mélyen ülő, megfakult fényű szeme emlékeztetett a múltra. Hajnali kettőkor kelt ő is, akár a többiek, kalapácsával kitartóan ütötte az izzó vasat, amíg a nap föl nem kelt. Egyre többet és többet kellett a vasra sújtania, míg az engedelmeskedett, s a csengő-bongó hang, mely hajdanán a hegyekből visszhangzott, egyre halkult, tompult. Reggelre az öreg Virág azért csak elkészítette a húsz kiló sínszeget, nyakába vette a zsákot, és gyalog indult a városba, egyik vaskereskedőtől a másikig. Amikorra a portéka gazdára lelt, dél is elmúlt, s indulhatott már a kokszért, a hulladékanyagért, mellyel megrakodva tért vissza Csobánkára. Az öreg Virág temetésén tizenkét hegedű sírt, s vagy száz szegkovácscsalád búcsúzott. A hegyek közé ékelt kisközséget, Csobánkát szegkovács cigányok lakják. Valamikor a századforduló idején költöztek le a Cigányhegy aljáról a falu nyugati részébe. Tizenöt, szorosan összeépített ház előtt szólalt meg nyári éjszakákon a kalapács - készítettek itt a rabicszegtől a cigányszegig mindent, amihez kevés szerszámra, de testi erőre, ügyességre, rutinra volt szükség. Nemcsak a mesterség és a szerszámok, hanem a betegségek is öröklődtek: a krákogó, hosszan elnyújtott köhögés, a jobboldali mellkas és a kézfej deformálódása, az égési sebek soha el nem tűnő nyomai." (Tamás Ervin - Révész Tamás: Út a munkához. Pomázf 6 Csobánka a 19. században, - ahogy a „szerbek Jókaija" látta „Kicsiny falu, Szentendréről egy órányira, a hegyek közt és a hegyen fekszik. Szép, romantikus táj. Hallottam, hogy a csobánkaiak bolgár eredetűek. S még emlékszem, hogy idegenes hangsúllyal beszéltek, a szó utolsó szótagját megnyomva, de most már ennek semmi nyoma, mert a környékbeli falvak lakóival összeházasodtak, s lassanként ez az idegenes hanghordozás is megszűnt. Azt mondanám, hogy valahonnan Nis környékéről költözködtek ide, vagy másvalahonnan, szerb földről, Ó-Szerbiából. Legalábbis a nevük szerb, mint Velickov, Vukadin, Janja, ha ugyan ez utóbbi nem bolgár. Szép emberfajta, emlékszem egy rekrutációra, sorozásra, amikor egyetlen alkalmatlan, untauglich sem akadt köztük, és az assent-komisszió szívesen látott vendégei voltak. A régi csobánkaiak jóindulatáról és jóhiszeműségéről sokat beszéltek. így azt is, hogy valamikor réges-régen a csobánkaiaknak nem volt harang a tornyukban. Mikor a templomban istentiszteletet kellett tartani, hogy eltalálják a liturgia megkezdésének idejét, az egyházfi vagy a gondnok fölkaptatott a dombtetőre, ahonnan a szentendrei templomokat látni lehetett, s megvárta, mikor szólalnak meg a szentendrei harangok; ha aztán megszólaltak, s visszhangoztak a hegyek közt, szépen leereszkedett a dombról, s jelentette, hogy ,a városban már húzzák', vagyis harangoznak. (...) Azt is rebesgették még a csobánkaiakról, hogy egy körmenet alkalmával, talán Márk napján, valaki, akinek a processzióban nem sikerült zászlóhoz jutnia, megmakacsolta magát, hogy neki igazán kellene valamit hordoznia, mire a lelkész, hogy lecsillapítsa, a templomajtó egyik szárnyára krétával fölrajzolta a Szűzanya képét. Az ájtatos férfiú megragadta a fura szentképet és a rekkenő hőségben, verejtékben úszva csak vitte, vitte hűségesen az ajtót mindaddig, amíg ereje cserben nem hagyta. Akkor odaszólt a papnak, szabadítsa meg a súlyos tehertől, másként kénytelen lesz az ajtót a földre dobni. Mikor pedig az esperes azt a megjegyzést tette - hogyan vethetné a Szűzanyát a földre -, a boldogtalan azt felelte: Muszáj, még ha nem segít is rajtam! - mire a pap áldásával megszabadult." (Ignjatoviè Jakov: Szerb rapszódia) 17 237
