Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

sel, nyargalással varrták ki, ugyanúgy, mint a solymári legények lajbijának álló gallérját. Ugyanezt az ünnepi kék lajbit hátul a derékon apró kék gyöngyök díszítik. A fehér testi ruhákat hamulúggal szapulták, később háziszappannal, mosószódával, trisóval fateknőben mosták, a hullámos felületű rumplin dörzsölték, sléderozták. Ugyanígy a köznapi színes szoknyákat, pruszlikokat, juppeleket, a munkakötényeket, a férfiak vászon nadrágját, a gyermekruhákat. A posztó- és szövetszoknyákat, az ünnepi ujjasokat, a hímzett mellénykéket és az ünnepi fejkendőket soha nem mosták. Megóvására praktikus módszereket alkalmaztak. Az ujjasok nyakát a leszorító mellény, a leibl magas nyakfodrával védték, meleg időben csak a fehér fodrot varrták rá belülről az ujjas álló nyakára, s az elpiszkolódott fodrot időnként lefejtették és kimosták. A fejkendők alá régen főkötőt, kontykötőt vagy könnyű alsó kendőt kötöttek, hogy megóvják a haj zsírosodásától. Az egyszínű fejkendők egyik sarkát cérnával megjelölték, hogy mindig azonos legyen a hajtás helye. A fejkendőknek csak egy, a tarkón lévő sarkát díszítették hímzéssel, rátéttel. A 20. század elejéig viselt nagyméretű vászon és kékfestő kendőket keményítették. Az alsószoknyákat különösen Budaörsön, Solymáron keményítették erősen, a fehér sifon vállkendőket is. De keményítették a mosható felsőszoknyák nagy részét, a. juppeleket és a kötényeket is. Búzakeményítőt használtak. Kavicsszerű darabjait beáztatták, majd forró vízzel elkeverték. Fehér ruha keményítéséhez kékítőt is tettek a vízbe. A szoknyákat, alsószoknyákat vasalták, a húzás nélküli hasi részével kezdték, majd ráncoláshoz ez a sima felület került alulra. A ráncok alját gömbölyűre vasalták, a korcnál viszont laposra vasalták. A szoknya alját összekötötték és felakasztva tárolták. A kékfestő blúzokat, a kötényeket viszont mángorolták. A szögletes formájú rumburgi kötények fényesítése és mángorlása sok feladatot adott az asszonyoknak. Mivel a kötényhez, mint identitásuk jeléhez ragaszkodtak, a mángorolt kötény olyan technikákat őrzött meg a 20. század közepén, amelyeket másutt már nem alkalmaztak. A sötétkék vásznat cukros vízzel meglocsolták és mángorolták. Ez történhetett kézi mángorlóval, amikor az anyagot sodrófára csavarták és nyeles, hosszúkás faeszközzel görgették az asztalon. Használtak gyári készítésű mángorlógépet, ami két talpon álló, egymás fölé szerelt fahengerből és kis asztallapból állt. Megmaradt néhány nagyobb, kősúlyos mángorló is (Törökbálint, Budakeszi, Budakalász), amivel nagyobb darabokat, abroszt, lepedőt is simítottak. Ezeket az egész falu, falurész használta valamilyen ellenszolgáltatás fejében. A keményített kelmét hagyták megszáradni, azután vízzel belocsolták, némelyek cukros vizet használtak. Aztán feltekerték a mángorló rúdjára, rátekertek még egy-két száraz ruhát, hogy szoros legyen, és addig görgették, mángorolták, míg meg nem száradt. A sváb kötényhez a kősúlyos mángorlót alkalmazták: a keményített, száraz kötényt sűrű péppé oldott kék festékkel (marineplau) bekenték, s mángorlás után olyan sötétkék és fényes lett, mint új korában. A többi ruhadarab simításához az emlékek szerint már vasalót használtak. Jobban szerették a kivehető betétes vasalót, mint a faszenest, mert nem piszkolta a ruhát. A szekrény a német háztartásokban viszonylag korán megjelenő bútor volt. Ünnepi felsőruháikat a szekrényben, az ingeket, pruszlikot, fej- és vállkendőket, az apróra hajtott és madzagjával átkötött kötényeket a sublótban tartották. A szoknyákat a koraiknál fogva összetekerték, pertlijével megkötötték és felakasztották, gyakran a szekrény oldalára vagy szögekre. A készre kötött, kikötött kendők (schöpf) helye a férfikalapokkal együtt az ágy tetején volt, az ünnepi lábbeliké az ágy alatt. Köznapi ruháikat az ajtó mögött fogasra vagy szögekre akasztották. VISELET-EGYÜTTESEK GYEREKEK. Régi fényképeken a karonülő és az egy-két éves kisgyermekeket mintás anyagból varrt, hátul gombolós ruhácskában látjuk. Amíg nem voltak szobatiszták, a kisfiúkat és a kislányokat is ebbe öltöztették. Alája egybeszabott, kezeslábas formájú, hátul nyitott ruhadarabot adtak, nyáron rövid szárral, ami a pelenkát tartotta. Hétköznap ez - az ülepén nyitott kezeslábas volt a kisgyermek öltözete. Föléje fiúknak, lányoknak egyforma ruhácska, a rock került, ami kerek nyakú, deréktájt elvágott és kissé ráncolt volt. Hátán gombolták. Ezt 3-4 éves korig hordták. Ünnepivé tették a kisgyermek öltözetét a levehető fehér nyakfodorral, mizli-vel. (19. kép) Nemük kifejezéseként olykor már a karonülő fiúcskákra is ráadták a pici, fényes melles kötényt, fejébe kalapot tettek. A kezeslábast (litschenhose, „Leib und Söll-Hose") a gyermekek télen továbbra is viselték, még iskolás korukban is. Flanel, barhent anyagú volt, üzletekben is vásárolták. Szárán passzé, stucni volt, így könnyen ráhúzták a harisnyát. A fiúk rávették a kötött ujjast, kiskabátot, bokáig érő nadrágot. A lányok a bő szoknyát és ajuppelt. Az 1920-as évektől (városi hatásra) a lányok még kisiskolás korukban is az egybe szabott, hátul gombos ruhát viselték, ünnepen fehér köténnyel és nyakfodorral, s csak később kaptak szoknyás öltözetet. A 20. század elején a sváb gyerekek még iskoláskor előtt, négy-öt évesen kaptak felnőttes öltözéket. Magas szárú cipő, fehér harisnya, nyáron színes, apró mintás húzott, bő szoknya, fényes kék kötény, ing, mellény és vállkendő látható rajtuk, hasonló volt a templomba felvett nyári viseletük is. (20. kép) Emellett gyakori a szoknyás-ujjasos öltözet, fehér harisnyával, magas szárú cipővel. A felsőrész a felnőttek egyenes szabású, hátul kissé hosszabb és kerekített, elől gombos típusú ujjasa, a juppel kicsinyített mása, ami kényelmes, dereka szabadon lebeg, nem kötik le a kék köténnyel. A nagyünnepi templomi öltözetükhöz tartozott a fehér csipkekötény, amit első áldozásra 68