Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Ujváry Zoltán: Interetnikus kapcsolat vagy asszimiláció?

különösképpen nagy szerepet kapott a néprajztudomány, elsősorban azért, mert a népi—nemzeti kultúra múltjának és jelenének a vizsgálata szorosan összefonódik a Kárpát-medencében élő népekével. Az azokkal való kapcsolat, párhuzam, együttélés stb. a vizsgálatok középpontjába az átvétel-átadás, a prioritás kérdését helyezte. Ez egyébként napjainkig ható szempont, amely nyomán gyakran téves, sőt torz eredmények, illetőleg megállapítások is születnek, elsősorban azért, mert sok kutató eleve abból a tényből indul ki, hogy a kérdéses jelenség szláv, német, román stb. eredetű, s ahhoz igazítja a példákat és a párhuzamokat. A szláv kapcsolatok kérdése mindig előtérben állt és áll. A magyar szakirodalomban gyakran találkozunk azzal a sommás megállapítással, amely szerint a magyar népi kultúra szlávnak tekinthető rétege olyan mélységű, hogy az egymásra rakódott elemeket egymástól szétválasztani szinte megoldhatatlan, mivel mint a háló szemei, egymásba kapcsolódnak és bonyolult rendszerként szövik be az egész népi kultúrát. Ami a magyar népi kultúra szláv kapcsolataira vonatkozóan általában elfogadható, egyáltalában nem bizonyos, hogy a részeket illetően is igaz. Véleményem szerint téves nézet uralja a szláv—magyar kapcsolatokat vizsgáló több kutató szemléletét. Egyáltalában nem vitatható az a szláv hatás, amely a honfoglaló magyarságot érte a Kárpát-medencébe érkezésekor és utána. Azonban az önálló és sajátos kultúrát kialakító fejlődés sem vitatható. A tévedéseket abban látom, hogy egyes kutatók a szláv hatást, a szlávokkal való kapcsolatot mechanikusan értelmezik, és gyakorlatilag minden kulturális jelenséget, ami a magyar hagyományban és a környező szláv népek hagyományában egyaránt előfordul, ez utóbbira vezetik vissza, abból eredeztetik s fel sem vetnek más lehetséges magyarázatot (pl. önálló fejlődés, egyházi liturgia hatása, azonos gazdasági struktúra stb.). Ez a kutatási módszer sematikus, egyetlen tényezőn alapul, és voltaképpen egy előre meghatározott tételből indul ki, amelyhez az anyag csak példatárul szolgál. Ez azután még területileg is sematizálódik. A szlovák—magyar határ mentén szlovák, a keleti részen ukrán, délen horvát, szlovén, szerb stb. az átadó nép. A séma így advà van, s ha a kutató a kérdéses jelenséget bemutatja, egyéb dolga nem akad, mint az átvétel irányának tényszerű közlése, amelyet egyébként nem konklúzióként, hanem már bevezető megállapításként is megtehetne. Nézzünk néhány példát az említett szokásokkal kapcsolatban. A karácsonyi ünnepkörhöz — példánkban az aprószentek napjához — kapcsolódó pásztorvesszőzés szokását MANGA János szlovákoktól való átvételnek tekinti a palóc hagyományban. Azt írja, hogy a szlovák szokások az ősibb, a vesszőzésnek — egyáltalában a vesszőhöz fűződő hiedelemnek — eredetibb funkcióját őrizték meg, mint a magyarok. Első kérdésünk: alapozhatunk-e egy kulturális jelenség átvételét arra, hogy a kérdéses szokás, rítus az egyik népnél archaikusabbnak, teljesebb formájúnak tűnik, a másiknál ugyanakkor töredékesebben, olykor talán funkcióját elveszítve figyelhető meg? Semmiképpen sem! Ilyen ténymegállapítás gyenge alapon áll, s többnyire a közlő szubjektív viszonyulása is szerepet kap. Esetünkben egy téves tétel nyújtja az elvi alapot. Példánkban a szerző a vesszőnek — a zöld ágnak — egy évezreddel korábbi — feltételezett — mitológiai értelmezését veszi alapul, s ahhoz igazít néhány 361