Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Ujváry Zoltán: Interetnikus kapcsolat vagy asszimiláció?

XX. századi adatot. Ez így már önmagában is hibás megközelítés. Semmi bizonyíték nincs arra — nem is lehet —, hogy a régmúltban milyen funkciója lehetett a kérdéses zöld vesszőnek, arra pedig különösképpen nincs, hogy mely nép vagy népek privilégiuma volt az ehhez kapcsolódó szokás, illetőleg rítus gyakorlása. De ha a fent említett szláv kultúrfölényt tekinti a lkutató kiindulási alapnak, akkor természetszerűleg következik az, amit MANGA állít. Ez a felfogás annyira naiv, tudománytalan, hogy kár vele foglalkozni. Mivel azonban ilyen és ehhez hasonló megállapítások sokaságával találkozunk a szakirodalomban, a kérdés elől nem térhetünk ki. Felvetem azt, hogy a hasonlóságot, a párhuzamot tekinthetjük-e egyszersmind kapcsolatnak is? Két hasonló vagy azonos szokás ad-e jogalapot a kapcsolatra, illetőleg szolgálhat-e bizonyítékul két nép, népcsoport közötti interetnikus összefüggésre? önmagában nyilvánvalóan nem ! Gondoljunk csak megint a példánkra, a vesszőzésre. Ez a szokás — különösképpen ha a zöldág-^szimbólumot tekintjük — az egész magyar nyelvterületen ismeretes. Párhuzamokat azonban nemcsak a szlovák hagyományból említhetünk, hanem Európa legkülönbözőbb népeinek hagyományaiból bőséggel sorolhatunk példákat. Csak néhányat említek. A vesszőzés szokása a német nyelvterületeken a legkülönbözőbb alkalommal ismeretes a naptári év folyamán. A Márton-napi vesszőzés közismert. Hasonlóan az aprószenteki korbácsolás is. Ezen a napon a legények a leányokat vesszőzik meg, akik pedig a legényeket újévkor vagy háromkirálykor páholják el. De nem csak legény-leány szokás ez. Néhol házról házra járnak és mindenkit megcsapkodnak, gazdát, cselédet egyaránt. A vessző szerepet kap a legényavatás szokásában, valamint a farsangi és virágvasárnapi szokásokban. Figyelemre méltó az a szokás, amely szerint az esküvő alkalmával a fiatal párt verik meg. Mindezeket formális párhuzamként említem, s bizonyítékul arra, hogy a magyar és szlovák kapcsolat helyett, akár magyar—német kapcsolatról is beszélhetnénk. Erre Nyugat-Magyarországon, Dunántúlon az osztrák területi kapcsolódás is hozzájárulhatna, más területeken pedig a német településekre lehetne hivatkozni. Véleményem szerint ez a szokás nem alkalmas az interetnikus kapcsolatok vizsgálatára, legfeljebb csak a párhuzamok megállapítására. A római saturnáliá'kig visszanyúló, a keresztény egyházban a középkortól ismert szokás egyáltalában nem kétséges, hogy szállomány a népek hagyományában: a katolikus liturgiában megjelenő rítus, amely populáris értelmezésekkel a leglkülönbözőbb alkalomhoz kapcsolódott, eredetében független a népek közötti érintkezésektől. Hasonló a véleményem — és a példák sokaságával igazolható — a karácsonyi asztalnak az interetnikus vonatkozásait illetően is. Az esetleges interetnikus kapcsolatok megállapításában hasonló problémák jelentkeznek az öszszes egyházi eredetű szokásokban. Mindezek után joggal tehető fel a kérdés: beszélhetünk-e egyáltalában interetnikus kapcsolatokról a kalendáris és egyéb szokások területén? A bevezetőben több szempontot említettem arra vonatkozóan, hogyan kerülhet valamilyen szellemi alkotás egyik nép hagyományából a másik nép szellemi javai közé. Ennek a bonyolult folyamata nem kétséges. Vizsgálataim nyomán úgy látom, hogy két idegen nyelvű nép érzelmi töltésű funkcionálisan lelki, szellemi motivációjú szokásokat nem kölcsönöz egy362