Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Flórián Mária: Halóruha – gyászruha
génységet jelképező, festetlen gyapjúszövetek színét: sárgás- és barnásszürkét, a sötétszürkét és feketét. 73 A szerzetesruhák színe karakterisztikus gyászszín lett, az özvegyeket gyászukban gyakran apácának is nézték. 74 A szürkét mély árnyalatában és a feketét „szomorú színnek" is nevezték, és mint gyászszínt a férfiak temetésénél már a 14. században alkalmazták. 75 A 15. század közepétől az európai elit fekete gyászba öltözött, amikor férfit temettek. 76 Ekkorra a korábbi szerzetesi szín, a fekete, divatszín lett, 77 amelynek használatát a lutheránusok tovább vitték a későbbi századokra. A fekete a hazai nemesség körében európai divatjával párhuzamosan gyászszínként jelentkezett. Mátyás korában már feketében és megnövesztett szakállal gyászolták az arra érdemes elhunytat. 78 A 17. századra a fekete gyász Európa-szerte elfogadottá és megszokottá vált. Erre a századra tehető a fehér és fekete gyász váltása, ill. új szerepeinek kialakulása. Frédéric-Guillaume SCHMUCK 17. századi strassburgi kosztümrajzain — amelyek 1975-ben, újabb ábrázolásokkal bővülve kerültek újrakiadásra — nyomon kísérhetjük a fehér és a fekete gyász kapcsolatát. A saját halottját sirató, „nagy gyászban" megjelenő, tetőtől talpig fehér ruhás, fehér állkendős, fehér fityulás, megjelenésével középkori vonásokat idéző asszony mellett áll a kor divatjának megfelelő, de fekete öltözékben, csupán fehér ingvállban és fehér főkötőben a „kis gyász" képviselője, vagyis a haláleset által kevésbé érintett gyászoló. 79 Egy a 18. században újrafogalmazott viselettáblán a „kis gyászt" az előzőekben már bemutatott figura képviseli, ékkor már divatjamúlt, idős asszonyhoz illő megjelenésével, a „nagy gyászt" itt a legújabb divat szerint öltöztetett, de talpig feketébe bújtatott leány viseli. 80 APOR Péter a 17. századi erdélyi magyar temetésnél már egyértelműen a féketét tartja gyászszínnek. Férfiak és nők egyaránt feketében jelennek meg, utóbbiak kendervászonból készült fátyla hamuszínre feketített volt. 81 RADVÁNSZKY a történeti adatok alapján hangsúlyozza, hogy ebben az időben a fekete nem csak a gyász jele lehetett, azt „bármikor és nagy számban hordták", s az egyébként széles színskálát kedvelő magyar öltözetek közül, a durvább minőségű fekete matéria szolgált gyászra. 82 A köznépi öltözködésben — főleg a lutheránus területeken — a fekete a 18. században vált hangsúlyossá 83 , majd a vik'toriánus-időkben Európa-szerte újra divatszínné lett, és háttérbe szorította a fehéret, mint gyászszínt. 84 A fekete gyász a parasztság körében is a 19. század végére — csupán szigetszerűen hagyva teret a korábbi fehér gyásznak — általánossá vált. A sárközi fehér gyászba is ekkor keveredett a fekete: előbb fehér ruhához fekete selyem mellkendőt és kötényt, fekete homlok- és középbársonyt, valamint fekete nagypártát viseltek a lányok, hogy a századfordulóra majd egységes mélyfekete öltözőben gyászoljanak. 85 73 TAYLOR, Lou, 1983. 252. 74 CUNNINGTON, Pillis— LUCAS, Catherine, 1972. 153. 75 CUNNINGTON, Phillis—LUCAS, Catherine, 1972. 145—147. 76 CUNNINGTON, Phillis—LUCAS, Catherine, 1972. 182. 77 NIXDORFF, Heide—MÜLLER, Heidi, 1983. 163. 78 RADVÁNSZKY Béla, 1986. 77. 79 SCHMUCK, Frédéric-Guillaume, 14 és 15. tábla. 80 SCHMUCK, Frédéric-Guillaume, 1975. 93 .tábla. 81 APOR Péter, 1972. 70. 82 RADVÁNSZKY Béla, 1986. 76—77. 83 NIXDORFF, Heide—MÜLLER, Heidi, 1983. 164. 84 TAYLOR, Lou, 1983. 248—250. 85 KOVÁCH Aladár, 1907. 212. 350
