Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsai kötények

— az arasznyi — és a többszínű hímzések korában a tarka, világos színek is csak a legfiatalabb asszonyokat illették. Ahogy jöttek a gyerekek, idősödtek az asszonyok, úgy keskenyedett a hímzésminta és sötétedtek a színek. Ez a változás eljutott odáig, hogy kb. két ujjnyira keskenyedett a minta és csak sötétkék, sötétlila lehetett a fonal. Természetesen ezzel együtt változott a szoknyák, blúzok, kendők színe is. A kötény megkötője a fiatal asszonyok esetében a hímzés színéhez választott taftszalag, vagy saját anyagából szabott kb. 3 ujjnyi széles kötő. Ez utóbbi esetben a kötőt körülslingelték, a végébe pedig foltmintát varrtak, amely itt is a „fül" motívumból tervezett kisebb terjedelmű díszítés volt, mint a nagylányok kötényén. Az idősebb asszonyok rendszerint pertlit használtak kötőnek. Zseb nem volt soha a kötényen. De mivel szükség volt arra, hogy a pénzt, igazolványt és (a nem díszes) zsebkendőt valahová eltegyék, külön zsebet készítettek és a kötény alatt pertlivel a derekukra erősítették. À hímzett zsebkendőt a kötény korcába tűzték úgy, hogy annak a legjobban ikihímzett sarkát látni lehessen. Munkába menet ezt mellőzték. Az idősödő asszonyok már az énekes könyvvel összefogva vitték, ha a templomba mentek. A fiatal nők kötényviselete 1960 után fokozatosan elhalt, mivel a földek elvételével ők Budapesten vállaltak munkát és ezzel egy időben népviseleti ruháikat városival cserélték fel. Egy-két férjhez menendő lány maradt csak otthon, akik asszonyként még megtartották ősi viseletüket. Ök két okból tették ezt. Egyrészt itthon, a faluban végeztek munkát, csak a piacra jártak a városba, nem akartak a városiakhoz idomulni. Másrészt annyi ruhát kaptak — örököltek az édesanyjuktól, hogy úgy döntöttek, a vagyont érő ruhatárat elhasználják, hiszen életük végéig alig kell pótolni. A meglévők ugyanis minden alkalomra, évtizedekre elegendőnek látszottak. 1940 táján kezdődött a hímzéshez a varrógép általános használata. Ez gyors munkát tett lehetővé, így szélesedett, gazdagodott a kötények díszítése is. 1950— 1960 között eljutott a színes, lapos- és lyukhímzésig, amikor szinte túldíszített lett. Itt aztán meg is állhatott, elhalhatott volna, na az itthon maradók nem tartanaik életben. Ök viszont, mivel éveik az idősödés felé haladnak, nem fejlesztik tovább a díszítést, hanem használják úgy, ahogyan 1960 táján volt divatos, majd ha pótolni kell kötényeiket, akkor az éveik számához mérten díszítik az újat. Ez már nem lesz olyan széles és tarka, mint lány korukban volt, hanem keskenyebb és sötétebb színezésű. Elmondhatjuk, hogy az elhalás 20—30 évvel eltolódott, tovább élt és él a hímzett kötény addig, amíg az 1960-as évek lányai, a mai nagy- és dédanyák élnek. A kötény a sírba is elkíséri korábbi viselőjét, mert a halott asszonyra is ráadják a legszebb ünnepi kötényét. A kék köténynek utóélete is kötényként folytatódik, csak a kimosás után nem ünnepre, hanem „valahová menő"-re vagy munkába menet használják. Kizárólag konyhai munkára készült fenér „mellyes" kötényt, az úgynevezett „szakácskát"

16 kötötték maguk elé az asszonyok, ha kenyeret sütöttek, főztek, tésztát gyúrtak. Ezen kevesebb volt a kivarrás, mivel gyakrabban kellett mosni, mint a kék kötényt. Nem hiányozhatott azonban róla tulajdonosának neve és 16 A sütés-főzés általában az anyák dolga volt. A lányok csak segítettek, miközben alkalmuk és kötelességük volt megtanulni ezt a munkát. 335