Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsai kötények

Kötényből legalább 8 darabot vitt a menyecske a házasságba. Természetesen ezéken a legszebbeket, az ünnepre is alkalmas „glancosokat" kell érteni. A hétköznapiakat nem tartották számon. Három feketével hímzettet, ötöt pedig tarkán kivarrottat feltétlenül tettek a kelengyébe, mert ezekkel bizosíthatták azt, hogy minden alkalommal rendesen fel tudjon öltözködni. Nagyon fontosnak tartották, hogy a kötény hímzéséneik színe a kockás „barhetkák" jellemző színével harmonizáljon. Nélkülözhetetlen volt a fehér brokáthoz a fehér- vagy fehér-zöld hímzésű. A kék selyem szoknyához a kötényen a kék színnek kellett dominálnia. A pünkösdi piroshoz a kötény színében is volt bőven piros. Äz adventi- és nagyböjti istentiszteletre és gyász alkalmára a fekete szoknyához fekete, sötétkék kevés zölddel, sötétlila sötétkékkel és zölddel kivarrt kötény járt. Ha gyászoltak, akkor sem volt mindegy, hogy a fekete szoknyához milyen színnel hímzett kötényt kötöttek. Ha a családban volt a haláleset, a kötény hímzése csak fekete lehetett és а minta szélessége 2—3 ujjnyinál nem volt több. Mindig kivarrták a fekete alapanyagot is. Amikor nem a szorosan vett családtagot gyászolták, megengedett volt a sötétkék, sötétlila színek alkalmazása, sőt nagyon kevés zöld levél is szerepelhetett a sötét színű virágok mellett. Hasonlóképpen öltöztek, ha csak „valaki" — nem rokon — temetésére vettek magukra feketét. Nagypénteken is a legmélyebb gyász, vagyis a teljesen fekete öltözet volt illő. Más ünnepeken a színes selyem szoknyákhoz az asszonyok kék glancos kötényt kötöttek, figyelemmel a hímzőfonal és a szoknya színének összeillőségére. Az asszonyok köténydivatja is átment a korábban elmondott változásokon, de ha az édesanyáktól örökölt kötények között nyargalásos (futtatott, steppelt) és keresztszemes módszerrel díszített is volt, akkor is felvették, ha annak már nem volt divatja. Ha ezek még glancoltak voltak, templomba is magukra öltötték, így fordulhat elő az, hogy a 30—40 évvel ezelőtti divat szerint készült kötényt — amelynek a mintacsíkja a 3—4 ujjnyi felhajtás fölött húzódik — a mai 50 év feletti asszonyok hordják, bár ilyent ma már nem készítenek. A fényesség, glancosság csak azért tarthatott ki évtizedeken keresztül, mert részint a sok kötény közül egy-egy ritkábban került sorra az öltözködésnél, másrészt ha nem akartak nagyon ünnepélyesek lenni, visszájáról tették maguk elé, hogy kíméljék. Ha egyszer ki kellett mosni, már odalett a fényessége. A fénytelen kötényt pedig ünnepen nem használhatták. A többször kimosott kötényt kizárólag munkára hordták. Amelyiknek csak éppen fénye veszett a mosásban, azt még „valahová menőre" felvették. Terményt soha nem gyűjtöttek a köténybe. Erre feltétlenül kosarat használtak. Ha hétköznapi, munkára való kötényt készítettek, kevesebbet hímeztek rá és nem glancoltatták. Munka közben is magukra öltötték a sok szoknyát. Ha nehéznek találták, úgy könnyítettek rajta, hogy a kötény kötőjét a has alatt kötötték meg. Így már nem csak a derekuk tartotta a barhetkák súlyát (20. kép). A hímzés szélességének és színeinek nagy szerepe volt az asszonyok életkorának kifejezésében is. A kerekes, madaras, a nagy motívumos díszítést csak a legfiatalabb asszonyok, a menyecskék alkalmazták. A legszélesebb szalagminta 334