Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében
alkalmi munkákat végeztek, udvart takarítottak, krumplit szedtek, kukoricát segítettek törni. A népesebb tábor, az oláh cigányok, akiknek a száma közel 200 volt a felszabadulás előtt, kevésbé örvendtek népszerűségnek. ,,Az oláh cigányok feleségei házról házra jártak koldulni. A férfiak meg? Volt egy hosszú vas a vállukon, arra rá volt kötve a batyujuk és tanyáról tanyára mentek, vitték magukkal a pléhet. Ebből rossz fazekakat, meg lábasokat foldoztak be. Mint a lyukas kétfilléres, olyanokkal jobbról balról befoldozták a lyukas edényt, begittelték, bekenték valami csirizszerű dologgal és akkor egy darabig megint lehetett használni. Vagy pedig tepsiket csináltak. Pléh tepsiket. Meg cigányfúrókat. És ezért kaptak egy kis pénzt, de leginkább természetben kérték az ellenértéket. Azt mondták, adjanak egy tyúkot, vagy krumplit, káposztát, egy kosár kukoricát. Szóval lényegében alkalmi munkából éltek. De rendszeres napszámba nem igen jártak. Csak kis százalékuk. Az is úgy a harmincas-negyvenes években. Most meg az építőipari vállalatokhoz mennek dolgozni leginkább. Jön egy-egy teherautó és viszi őket le Bajára, vagy máshová útépítéshez. Az itteni szövetkezetnél is dolgozik néhány, sőt van egy brigád, ami kizárólag cigányokból áll. Nem igen szerencsés összeállítás, de muszály őket alkalmazni." Sok volt a kocsma, számtalan verekedés zajlott benne, nem egyszer halálesettel végződő összecsapások színhelye volt Kecel, az öregek mégis úgy emlékeznek vissza az akkori közállapotokra, hogy akkor sokkal nagyobb volt Kecelen a csend, a nyugalom, s talán lényegesen kevesebb a rendbontás, renitenskedés, még az italos legények-leányok (mert Kecelen a lányok is bort ittak rendszeresen) körében, mint ma. Lehet, hogy a megszépítő messzeség, a fiatalkori nosztalgia színezi szebbre a képet, ám valószínűbb, hogy az a magyarázat, hogy az akkori fiatalok jobban be voltak fogva, keményebb munkára voltak szorítva és kevesebb, bár olykor-olykor esetleg viharosabb szórakozást találtak maguknak, mint napjainkban, amikor még a sok időt igénylő mezőgazdasági munkák sem igen töltik ki a fiatalság teljes napját, bőségesen marad szabad idejük a munkavégzés után a jó és rossz értelemben vett szórakozásra. Valószínű, hogy ez volt a fő szabályozó erő, s nem pedig az a néhány ember, aki a rend fenntartásával volt megbízva. Ez ugyanis ezek nélkül a szabályozó körülmények nélkül aligha lett volna elegendő. Mert bár volt Kecelen egy csendőrőrs, az ott szolgálatot teljesítő néhány ember azonban nem annyira a községbeli rendbontók megfékezésére volt rendszeresítve, mint inkább a vagyon őrzésére. Lovas cse?zdőrök járták éjjel is a határt és vigyázták a gazdák termését, csőszködtek vagyonuk felett. Bent a községben csupán egyetlen személyre emlékeztek, s úgy beszéltek róla, mint olyan tekintélyről, aki egymagában is képes volt a rend biztosítására. „Volt itt egy Kacsán nevezetű csendőr. Hát ez a Kacsán ment az utcán és ha valamelyik gyerek kicsit jobban kinyitotta a száját, óbégatott, hangoskodott, ez nem szól egy szót sem, hanem szépen mellé lépett és lekent egy hatalmas pofont neki. Nem szólt egy szót sem, hanem ment tovább. Úgyhogy már nevették előre a hangoskodókat: óbégas csak, majd gyün a Kacsán!" Persze nem kell azt hinni, hogy ez az egyetlen ember képes lett volna a rend fenntartására. Inkább az volt a helyzet, hogy a szülőknek, az öregeknek is nagyobb volt a tekintélyük, komolyabban vették rendre intő szavukat, s sokkal inkább függő viszonyban voltak tőlük, semmint hogy ellenükre tettek volna. Egyébként is volt egy kisegítő testülete a csendőrségnek, a községi alkalmazásban álló postai kézbesítők, akiknek egyúttal munkaköri feladatuk volt az is, hogy a kocsmákban, bálok alkalmával felügyeljenek a rendre. 252
