Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

Kecelnek meglehetősen 'kiterjedt határa volt. A községhez, amin belül megkülönböztettek Alvéget es Felvéget, hozzá tartozott az Alsó tanya, Felső tanya, Polgárdi és Csábor is, ami egymagában tekintélyes terület volt, közel 10 000 hold. S bár megvolt az egyes részek között a rivalizálás, a különböző végeken lakó legények gyakran összeverekedtek, volt közöttük valami különös összetartás, észlelhető volt egy furcsa egymásra figyelés, egymás sorsával való törődés. Különösen a külső, peremrészen lakók esetében. „Csáborban, ha egy ember meghalt, ott volt az egész társaság, ment a végtiszteletre. A lakodalomnál már szűkebb kört hívtak össze. De még most is fennáll, hogyha beköltöztek is ezek a tanyasi emberek Polgáraiból, vagy Csáborból és ha meghal egy csábori vagy polgárdi ember a faluban, akkor mind vonulnak befelé a temetésére. Annyira összetartanak. Főleg a temetkezéseknél. A vidám ünnepeken is. De a temetéseknél 10 kilométerről is jönnék, mert az csábori volt, vagy polgárdi volt. Nekem még most is feltűnő volt ez, még a múlt évben is." A keceli belterületen ugyanez az összetartás inkább az utcákra korlátozódott. Vagy Alvég-Felvég viszonylatban fordult elő legfeljebb. A kívülállók, más községbeliek viszont nem igen tettek különbséget a belterületi és a tanyavilágbeli keceliek között. A két világháború között együttesen csak humukosok néven emlegették őket. „Kecelre jössz? Akkor kösd be a kenyeredet három kendőbe, mert beleviszi a szél a humukot." — mondták róluk kissé lenézően főleg a Kalocsa környéki lakosok. Akkor még volt is valami alapja ennek a kiszólásnak, mert még épp hogy csak elkezdődött a homok megkötése, a gyümölcsösök, szőlők telepítése. „A népi demokráciában azonban ők maradtak azon a szinten, ahol voltak, mi meg feltörtünk a szőlővel." Ma már nem nézik le a kecelieket, sőt fordult a világ: ők azok, akik vagyoni erejük tudatában a környék fölé helyezik magukat, sőt ezt a vezető pozíciójukat kissé vissza is datálják. A környékbeliekről korábban is lehetett rivalizálást tükröző véleményük, azonban ma már fölényük tudatában állítják, hogy „... keceli legény kiskőrösit, vagy császártöltési lányt semmi pénzért el nem vett volna! Akkor itt van Kalocsa környéke, ezt Sárköznek hívják, ott egészen más a népviselet. 20—25 szoknyát vettek fel és olyan ö-vel beszélnek, mint a szegediek, kettős mássalhangzót meg nem is ismernek. Azt mondják: mög öte a fene, vagy hogy: messze van. Szóval olyan poták!" Azt nemcsak elismerik magukról, hogy nagyon verekedősek voltak, de némi hamis értéket kifejező büszkeséggel gyakorta idéznek „hírüket öregbítő" emlékezetes eseteket is. „Az én gyerekkoromban itt nagyon verekedős emberek voltak. Én Halason jártam gazdasági iskolába és ott elmeséltem, hogy nálunk előfordul, hogy minden évben agyon vertek valakit, vagy megszúrtak. Nem igen hitték. Még a verekedős hírű délvidéki rácok sem, akikkel akkor, amikor a Délvidéket visszacsatolták, együtt tanultam. A kollégiumban rossz volt az ellátás, ezért szombatonkint rendszerint hazautaztunk egy kis erősebb kosztért Kecelre. Egyszer meghívtam hozzánk egy torzsai, vagy zentai? már nem emlékszem, gyereket. Ahogy jöttünk befelé konflissal az állomásról, ott, ahol most a vasbolt van, mellette ott akkor egy kocsma állt, annak kivágódott az ajtaja és látjuk a konflisból, hogy ott a gombóc, a kavalkád, csihi-puhi ! Ügy nézett ki, hogy mindenki mindenki ellen! Másnap reggel nagy vértócsák... és halljuk, hogy egy embert agyonszúrtak. Hát ezt a fiút nem kellett tovább győzködnöm, hogy ez nálunk így megy. Itt nagyon gyorsan nyílt a bicska! És kevés ember volt, akit nem vertek meg abban az időben." De maguk is érzik, hogy ez azért nem igazi dicsőség, nincs ezzel nagyon mit büszkélkedni. Mert a legtöbben sietve hozzáfűzik a hasonló történetekhez, 253