Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

tétlenül az igénytelenség volt tehát a Rákóczi István által látottak magyarázata: nem csupán a szegénység kényszerítette az embereket az istállóban való lakásra, hanem az állatok körüli állandó munka, a jószágokkal való szakadatlan foglalkozás kényszere hozta így. S nem visszariasztó, lezüllött, elesett állapotok uralkodtak a tanyán, hanem egy gazdálkodási rendszer szolgálatában alakították ki — ma már általánosan meglévő polgári körülményeink oldaláról szemlélve sajnálatra méltónak, nem emberhez illőnek tűnő, ám akkor a legcélszerűbbnek és leginkább megvalósíthatónak mutatkozó — életvitelüket. Szigorú és kemény életmód volt ez, mégsem igen vágytak el belőle azok, akiknek akármilyen kis darab, de saját tulajdonú földjük volt. Inkább arra törekedték, hogy földjöket, s ezzel együtt a falusi hierarchián belüli súlyukat növeljék: azaz a szegényebb kategóriából a módosabb parasztok, esetleg a polgárok közé kerülhessenek. Mert Kecelen a polgár volt — minden említett negatív tulajdonsága, megnyilatkozása ellenére — az elérhető, valós ideál. Még a valóságot is nemegyszer felrúgták a látszat kedvéért, azaz, hogy vagyonosabbnak tűnjenek, jövedelmezőbb, de kisebb földjüket nagyobb, de rosszabb minőségűért is képesek voltak elcserélni. „Volt olyan sógorunk, aki mindenáron gazdag akart lenni. Az odaadta inkább a 2.800 ölért 5 kilométerre lévő 700 ölnyi jó földjét, csakhogy nagyobbnak tűnjön, több holdja legyen." Nem vonzotta különösebben a polgárokat az a lehetőség sem, hogy gyermekeiket taníttassák. Jellemző esetként mesélték, hogy „... a nagybátyámnak két osztálytársa — 1901—1902-es születésűek — voltak Kecelen az első diplomás emberek. Utána 12 év telt el, mikor én 1930-ban befejeztem az iskolát. Addig Kecelen senkinek eszébe nem jutott továbbtanulni. Mikor én leérettségiztem, az ötödik, vagy hatodik keceli gyerek voltam, aki iskolát végzett. Mert itt csak a vagyon, a föld számított, az iskola nem." Nem is sok példa állhatott a kecellek előtt ösztönzőnek ahhoz, hogy a földet íróasztallal váltsák fel. Az intelligencia itt elenyészően csekély számú volt, hiányoztak azok a feltételek — iskolák, intézmények, hivatalok, amelyek az ezekkel rendelkező nagyobb településeken termik a nadrágosökat. A három jegyző, a két orvos, a pap, a gyógyszerész (1933-tól még egy gyógyszerész) és a hat tanító, illetve a hat tanító-apáca tökéletesen ellátta a község ügyintézését, adminisztrációját egészen a felszabadulásig. Ez az állapot is inkább az 1920 utáni időszakot jellemezte, amikor főképp az elszakított területekről bevándorlóknak munkaalkalmat kellett biztosítani. Akkor került a községbe egy negyedik jegyző, s ezzel úgy 6—7—8 főre duzzadt az ügyintézők létszáma. De az első világháború végéig 4—5 főből állott a községi elöljáróság. „Itt nem volt mérnök, ügyvéd az volt, egy zsidó ügyvéd, aki később jött és el is vitték nemsokára, tanárok nem voltak, mert nem volt középiskola sem, hát még ki volt, aki az intelligenciához számítható? Más nem volt. Slussz." E néhány diplomás aztán érthető módon nem szólhatott bele kis száma miatt a város életének alakulásába. Sem hivatalainál fogva, sem a keceliek elé állítható saját példájával. Szükségesek voltak a falu életének mechanizmusában, ám lényegében a falu társadalmán kívül állók voltak, olyanok, akik egyaránt kapcsolatot tartottak a gazdákkal és az iparosokkal, a szegényekkel és a nagyobb birtokosokkal. Bejáratosak voltak mind az Iparos Körbe, mind a Gazdakörbe, részt vették rendezvényeiken, pártoló tagjai lettek az egyesületeiknek. „Az Ipartestületben én is tag voltam, de csak pártoló tag. Bemehettem és biliárdozhattam, sakkozhattam, dominóztunk, meg cigányzenét hallgattunk... de a Gazdakörnek is tagja voltam. Ott is pártoló tag. Sőt annak voltam jegyzője is egy időben." De azért jobbára ők is a község két nagy vezető rétegével, a polgárokkal 240