Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében
és az iparosokkal keresték a kapcsolatot. „Az apám kocsmájában az összejöveteleken már a jobb iparosok is kaptak a rendezvényekre jegyeiket a gazdagabb polgárokon kívül, sőt voltak szegényebb emberek is, a független kisgazdapárti emberek. Nálunk két helyiség volt, a belsőben voltak a tisztviselők. Tanítók, vagy akik a községházáról eljöttek. Ott a rendezvényeik idején megebédeltek, beszélgettek, majd elmentek. "A külső nagy teremben pedig a parasztemberek, a gazdálkodók jöttek össze." Az idézetekből kiderül, hogy a harmónia, a barátság kedvéért az intelligencia képviselői igyekeztek keresni a kapcsolatokat a község életét irányító két nagy társadalmi réteg képviselőivel, állásfoglalás nélkül egyaránt jó viszonyt tartottak mindkét csoport tagjaival, kisebb-nagyobb ingyenes szolgálatokat végeztek számukra (jegyzőség a körben, kultúrprogramok szervezése bálalkon, színdarabok betanítása stb.), de kitűnik az is, hogy még az ilyen összejövetelek alkalmával is volt bennük egy bizonyos félrehúzódási, elkülönülési szándék is, legszívesebben egymás köreit keresték, behúzódtak a „belső terembe", együtt ebédeltek, egymással társalogtak. Azaz: kénytelen-kelletlen egymással tartottak inkább kapcsolatot. Ez a visszahúzódásuk, a többiektől való távolmaradás nem is annyira tőlük függött, mint inkább a partnerektől, s igaz ugyan, hogy „... a gazdag parasztok, bíró, vagy nem tudom én ki, például Biró Gyuri bácsi, a Horváth Gyuri bácsi az például ha névnapot tartott, oda meghívta az állatorvost is," ez azonban nem volt közöttük fennálló igazi kapcsolat. Nem volt több, mint az a gesztus, amivel egy-egy lakodalomba elhívták a kereskedőt, akitől rendszeresen vásároltak, a borbélyt, aki nyírtaborotválta őket, a szabót, akinél dogoztattak." Hát ilyen volt az is, hogy meghívták az esperest vagy az elöljáróságot." A gazdák mellett a község második legtekintélyesebb csoportját az iparosok képezték. Különösen akkor, ha — mint azt általában szokás — hozzászámítjuk a kereskedőket is. Nem számbeli nagyságukban rejlett községen belüli befolyásúik, inkább súlyuk, tekintélyük alapján értékelték őket. Az első világháború előtti időkben az együttes létszámuk sem haladta meg a 30—40 főt. A háború azonban — különösen az ország területvesztései után — megváltoztatta az emberek gondolkodását, az addig egyetlennek tűnő megélhetési alap: a föld szentsége megingott, s az emberek kezdtek más, magasabb életnívót biztosító pályák felé kacsingatni. Mint számunkra legközelebbit és leginkább elérhetôt, többen az iparos pályát választották. Kecelen 19214>еп megalakult a Kecel-császártöltési Ipartestület, s a szervezet létrejötte egyúttal a mesterségek iránti tisztelet növekedésének bizonyítéka is volt. 2 A harmincas évekre már bizonyos kereslet mutatkozott az ipari foglalkozások iránt, a parasztok egyre gyakrabban adták gyerekeiket mesterségek űzésére. A tanoncisikolában felduzzadt a létszám, s egyszerre két párhuzamos osztályt is kellett indítani, hogy a tanulni vágyó inasokat az előírásoknak megfelelően képezni lehessen. Voltak olyan mesteremberek már ebben az időben, hogy két-három inast is tartani tudtak. 1945—46-ig a segédek és a tanoncok együttes létszáma meghaladta a nyolcvanat. Ekkor a legkeresettebb és legnépesebb az asztalos, cipész, szabó, kovács és lakatos szakma volt. Nemcsak azért, mert az önálló mesterek száma itt volt a legmagasabb, hanem azért is, mert megvolt a szakma utánpótlása. A 16 asztalos 2 segédet és 2 tanoncot, a 36 cipész 15 segédet és 17 tanoncot, a 16 férfiszabó 6 segédet és 8 tanoncot, a 34 kovács 3 segédet és 9 tanoncot, a 10 lakatos 2 segédet és 3 tanoncot tartott. Ezzel szemben a többi mesterségek szinte kihalásra voltaik ítélve. Mert hiába érte el az önálló mesterek száma a tízen felüli számot is (bognár 15; fodrász 23; kádár 12; 2 Kézművesiparunk... 1947. 137. 241
