Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó László: Család-, üzem- és munkaszervezet Kecelen a XIX. század végén és a XX. század elején

amannak. Egy a háromhoz adták, de a rendelet szerint egy az öthöz volt az arány." A harmincas-negyvenes évek fordulójára már általánossá vált az egyenlő örökösödés, sőt az ingatlannal való kielégítés is mindkét ágon. Ma úgy tartják számon az idősek, hogy általában az első világháború előtti időket jellemezte a leányág visszaszorítása: „Az első háború előtt, akkorjába még előfordult, hogy a lányokat néhun kisemmizték. Ügyhogy alig kaptak valamit. De ez régebben vót, még a háború előtt. Mán most ez nem mén, most egyenlő. Mindegy, hogy lány vagy gyerek ...". Az egyenlőtlen örökség vagy az ingatlan megtartása a fiágon a keceli többgenerációs kiscsaládot közel hozta a nagycsaládhoz, hisz anyagi alapot teremtett arra, hogy a család továbbra is együtt maradhasson, az egymás mellett fekvő, egy birtokból kiszakadt részek a testvérek kezén egységes gazdaságot alkossanak. Ez az együttműködés azonban nem valósult meg. Az örökségre váró kiscsaládelemek az önállóság irányába mozdultak el, s nem közös gazdaságot kívántak létrehozni az apa halála után. Nincs is rá példa a községben, hogy ilyen együttműködés, együttmaradás és közös gazdálkodás volna. A cél az életképes parasztbirtok létrehozása minden családelem számára. S ez már a múlt századot is jellemezte. A Stadler család hagyománya szerint a család egyik őse Szőke András, minden fiának egyenlő részt kívánt hagyni, meghatározott nagyságú birtokot. Ám a leányra is hagyni kellett belőle, s a 200 hold föld öt fia között a leányrésszel csonkulva egyenlőtlenül oszlott volna meg. „Az öreg Szőke, mikor meg akart halni, azt mondta: Nem tudok meghalni, mert Andrásnak nincs ki a jussa!" Ez a szemlélet eleve lehetetlenné tette valóságos nagycsaládok kialakulását.

10 A nagycsaládok, a többgenerációs kiscsalád együttmaradását gátolta, hogy jog szerint Kecelen mindig élesen elvált az apai és anyai rész. A családot sokszor éppen a megkapott nőági rész, a menyecske külön vagyona bontotta meg, s tette lehetővé, hogy a fiatalok a családon belül saját tulajdonra tegyenek szert. Az irodalomban eddig ismeretlen a Kecelen általánosabbnak tekinthető rendszer: a menyecske házassággal vagy később kapott örökrészét az egész család együtt műveli, annak jövedelme mégis csak a sajátjuk: „Az öregek eléggé hosszú ideig tartották az uralmat, az irányítást a birtokon, összedolgozott a család... A külön vagyon a legjobban a fiataloknál kezdett kialakulni. Amikor a menyecske esetleg kapott valamit. Előbb elhaltak a szülei és egy kis ingatlanhoz jutott. Akkor a család azt is megművelte, annak a menyecskének a birtokát. De azt azok félretették. És kezdődött a vagyonosodás. Ez az állatállományban mutatkozott meg leginkább...". Az apa halálakor az özvegy szinte kísérletet sem tett arra, hogy az apai részt özvegyi jogon használja. Azonnal kiadta a gyermekei részét. Az anya halála esetén szintén mód nyílt jussolásra, s az addig egy kézen lévő és egy gazdaságot alkotó apai és anyai rész azonnal a gyermekek áldozatává vált, kihasította ki-ki anyai örökségét, s esetleg azonnal elköltözött.

11 „Mikor meghalt anyám, akkor rögtön örököltem utána 4 hold földet és az urammal el is költöztünk. A Nyirjesbe mentünk egy tanyára." „Mikor apám meghalt, megkaptam a jusst. Volt egy olyan szerencsétlen, olyan beteg húgom, az maradt otthon anyámmal. Mi meg elmentünk bérletbe, bent a faluban bérelt lakásba. Mikor aztán anyám is meghalt, akkor azt a részt is ki10 Hasonló elv ismeretes a kis- és nagycsaládoknál is a Jászságban. Itt azonban a megfelelő örökrész nem feltétlenül vezetett a család felbomlásához. SZABÓ István, 1974/a. 11 A jászkun özvegyi öröklésjog a férj halála után is biztosította az özvegy jogait, s a család együtt maradását: BRANDT József, 1913.; BRANDT József, 1939. 208