Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Kodolányi János: Uráli nyelvű vadászok Észak-Eurázsiában
kérdéseivel/* 3 ö is két típusba sorolja őket, éspedig a villás alakot szibériai, a zárt alakot uráli típusúnak nevezi. Térképe szerint a villás típus kevés kivétellel az Uraitól keletre található és elterjedt egész Kelet-Szibériáig. A másik, zárt típus megtalálható az Ural vidékén s attól nyugatra, Európa különféle tájain. Találkozunk vele Afrikában és Indonéziában is. Korompay úgy véli, hogy a villás típusú csapdát a finnugorok fejlesztették a zárt, uráli típusú csapdává, s az б révükön terjedt el ez a vadászeszköz Közép-Európában. Az íj as csapda korai nyugat-európai nyomai és nagy területen kimutatható használata kétségessé teszi, hogy a finnugorok révén került Európába. Sokkal elképzelhetőbb, hogy ez az eszköz Eurázsia több pontján egymástól többé-kevésbé függetlenül alakult ki. Kétkedéssel fogadható az a feltevés is, hogy a zárt, lapát-alakú csapda a villás típusúból fejlődött ki. Mint minden csapdát, az íj as csapdákat is a vad csapásán kellett felállítani, hiszen máskép remélni sem lehetett volna a zsákmányt. Nem egy olyan csapda ismeretes, amelyet a vad fészkének a ki-bejáratánál helyeztek el. Közéjük tartoznak különféle hurkos szerkezetek is. A két íjas csapdatípus használata eltért egymástól, amire alkalmas volt az egyik, arra nem szolgálhatott a másik. A villás típusút függőlegesen, földbe szúrva, fatörzsre, ágra szorítva állíthatták föl, azokon a csapdákon, ahol a vad járását megfigyelték, A lapát-alakú csapdát a lyuk fölé kellett elhelyezni, így remélhették, hogy a vad átbújik alatta. Mindkét típusra jellemző a közös íjas szerkezet, mint a lökő, nyomó erő forrása, a működtetés elve és gyakorlata. A vadász biológiai ismeretei alakították ki a két eltérő típust. A vadászeszközök, fegyverek és a vadász eljárások nagy száma, változataik bősége különösen összességében döntő mutatója a vadászat helyének az obiugorok kultúrájában. Az ismertetett anyagra visszatekintve három csoportot tudunk a vadászatban megkülönböztetni: 1) a prémes vadak vadászata különféle aktív és passzív eszközökkel és eljárásokkal; 2) nagyobb vadak (szarvas, medve, rozsomák stb.) vadászata aktív és passzív eszközökkel ; és 3) a madarak, különösen a vízimadarak vadászata aktív és passzív eszközökkel és eljárásokkal. Az első csoportban különösen a bunkós végű nyilak, meg a speciálisan kisebb prémes vadaik (coboly, nyest, hölgymenyét, mókus) elejtésére való csapdák fontosaik. Mindezeknek a fegyvereknek, eszközöknek az a sajátossága, hogy az állat bőrét nem sértik meg, úgy fogják meg, úgy ölik meg a vadat, hogy a bőre teljesen épségben marad. Az obi-ugor vadászok tökéletesen tudtak bánni ezekkel az eszközökkel s a segítségükkel igen sok vadat tudtak elejteni. Mind a bunkós végű nyilak, mind pedig a prémes vadak ellen használt csapdák eurázsiai elterjedtsége a prémvadászat ősiségére mutat. A második csoport fegyverei között aktív fegyverként a XIX. században már a puskát kell említeni, az íj elvesztette a jelentőségét. Megmaradt azonban az önműködő íj használata. Ennek sikere jórészt attól függött, mennyire ismerte a vadász a vadak csapását, természetét, biológiai tulajdonságait. A harmadik csoportba tartozó fegyverek, vadászeszközök közül főleg a vízimadarak ellen alkalmazott nyilakat, hálókat és hurkokat kell megemlíteni. Hosszú gyakorlatnak kellett megelőznie a kétágú és a horgos nyílvégek kialakulását. A madarak útjába hálót állító vadásznak pedig nagyon jól meg kellett figyelnie a madarak vonulásának az irányát, útját. Külön figyelmet érdemel a sípoló nyílyég használata, hiszen kiváló biológiai ismeretekről tesz tanúságot. ..-..•,, A nemzetségek szerint : tagolódó obi-ugor lakosság vadászó életmódjában is rá lehet mutatni az életmód és a társadalmi forma szoros kapcsolatára. Csa43 KOROMPAY, 1953. b:j : 193
