Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Surányi Dezső: Az ugyeri eperfák. Egy elfelejtett gyümölcstermő faj termesztési hagyományai

megyei tanyaudvarok tartozéka volt az eparfa. Túl sok termést az állatok sem bírták fölenni, zsákot vagy ponyvát terítve a fák alá, lerázták a gyümölcsöt és pálinkát főztek belőle.

35 Tömörkény István a Förgeteg János című elbeszélésben írja, hogy az eperfa csemeték gyökeréhez zabot hintettek a biztosabb eredés érdekében.

36 Bizonyosan hírében sokáig, koránál tovább élt néhány eperfa gyűjtemény emléke: a fővárosi Illés utcai Botanikus Kert, a tolnai Selyemgyár udvarán levő olasz fajták vagy a ceglédi Hartyányi kúria (volt Gazdaképző Intézet) fasora az eperfaterrnesztésünk reprezentánsai voltak.

37 A selyemhernyó-tenyésztést sújtó gazdasági tényezők, a lomb- és gyümölcsgyűjtés megoldatlansága, növényvédelmi (az amerikai szövőlepke mint karantén kártevőnek elsődleges tápnövénye), infrastrukturális (útkorszerűsítések, építkezések) és táblásítási-földrendezési hatások következtében mind a fehér eperfa, mind a fekete eperfa állományunk nagymértékben visszaesett. Becslésünk szerint 50—70 ezer db termő (vagy öreg) fa lehet az országban, s legalább 35—40 ezer db a fehér eperfák állománya. A millenniumi előtti évben végzett felmérések szerint az alma, a meggy és a kajszibarack fák számával egyezett az eperfa állomány Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, továbbá Szegeden és Cegléden. Megfigyelhető, hogy a kötött talajú (feketeföldi) települések határában volt több eperfa, így a Cegléd-ugyeri epresek (homokon) kivételesen érdekes kultúrának tekinthetők. Alighanem az epergyümölcs termelés legnagyobb színvonalon 1924—1944 között állt, pedig az adott periódust Trianon, a nagy gazdasági válság, majd a II. világháború minden kihatása is nehezítette. Ennek tulajdonítható, hogy abszolút számokban nézve, egy rövid ideig a II. világháború után az epergyümölcsfelhasználás emelkedett, de a selyemtermelés mesterséges elsorvasztásával, az is szinte eltűnt. A 4. táblázat a szeszfőzdék számát, a cefrésített epergyümölcs-mennyiséget, valamint három pálinkaféleség termelését foglalja össze. Mindhárom gyümölcsfajra érvényes, hogy „együtt-ingadozik" a pálinkatermelés volumene, ugyanis azonos klimatikus hatások érték az ország területét, tehát komplementáló termelés nem alakulhatott ki. Érthető tehát, hogy a szilva- és eperpálinka menynyisége szoros kapcsolatba hozható. Kivételnek számít az 1939/40-től való időszak: bizonyítva, hogy az epercefre előállítás igen nagy élőmunka igényű. — Épp ennek volt híján az ország 1939 után 1946/47-ig (6. ábra). Nem szerencsés, hogy a különben jó pálinka-nyersanyagot adó gyümölcsfajok mellett, a vegyes gyümölcs (és erdei termékek), továbbá az epergyümölcs alacsony termelési költségéből eredő előnyöket nem aknázták ki. A szilva és a körte céltermelés a 70-es években már folyt hazánkban, de még a cseresznyepálinka jelentékeny része is ún. hullásgyümölcsből származott. 3.5—4%-os kihozatallal az epercefre megfelelő nyersanyagnak számít, vagyis az epertermelés mesterséges leállítása komoly gazdasági hibának minősíthető (5. táblázat). KELLER közölte adatok szerint a begyűjtött és cefrézett epergyümölcs-mennyiség, a belőle nyert pálinka mennyisége szoros kapcsolatban van (7. ábra). Ugyanez figyelhető meg az 1950-es évek második felében kapott termelési adatok alapján is. Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy az epergyümölcs felhasználása pálinkafőzésre a 60-as évekig jelentős ipari tevékenység volt az országban; különösen néhány alföldi településnek sajátos arculatot is adott. A befőttnek, gyü35 BÁLINT Sándor 1976. 588 36 BÁLINT Sándor 1976. 591. 37 JESZENSZKY 1972. 19. 576