Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Novák László: Adatok a Sóvidék határhasználatához és hagyományos paraszti gazdákodásához (sarlós aratás) Parajdról

vápa, Felső mező, Odor alja, Csutakos, Varga, Bogdán hegyese, Lábas, Téfölös, Neznámé pataka stb.).

7 A három mezőben, nyíl földeken gabonaféléket és kapás növényeket termesztettek. A búzafélék között a hagyományos paraszti gazdaságokban vetették a Székács fajtát, Csóréfejűt, kalászost. A rosszabb minőségű alakor ritkán fordult elő Paraj don, inkább a mostohább körülményű helyeken (pl. Atyha) termesztették. A Tritikálé búzafajtát csak a kollektív termesztette. A rozsnak tavaszi és őszi fajtáját, a sörárpát, kétsoros, nyolcsoros árpát, a zabot egyaránt vetették a gazdák. Köles nem terem meg a parajdi határban. A kapás növények között legfontosabb a pityóka, burgonya és a törökbúza, kukorica, a tök. A pityókát valamennyi mezőben vetették, de a törökbúzát jobbára csak a laposabb térszínen termesztik, mint a harmadik mezőben (Sásverés, Nyárospatak, Küllőmező, s a Sóháttya oldalán). A hegyvidéki éghajlati viszonyoknak megfelelően a gabona július második felében (a hagyomány szerint János napkor, június 26-án szakad meg a búza töve), augusztus elejére érik be, s kezdődik az aratás. Az árpát, zabot, általában az „egyszerű gabonát" a férfiak vágják kaszával. A búzát és a rozsot, a kenyérgabonát asszonyok aratják fogazott élű sarlóval. Könnyű munkának számít ez a munka, s ezért végzik a leányok és asszonyok kaíáJcában. A férfiak nehezebb munkával foglalatoskodnak, ők rakják össze a kalongyát. A kézi aratás szerszáma a fogazott élő salló. Régen kovácsok és a cigánykovácsok készítették. A parajdi gazdák az Anna-napi sokadalomban vették meg a szentkeresztbányai cigányoktól. Napjainkban a Szovjetunióból érkező orosz, ukrán vándorkereskedőktől szerzik be a szükséges fogazott élő sarlót (1991). Az aratáshoz tehát fogazott, recés élű sarló szükséges, hogy az egyik kézzel összefogott gabonacsomót vele könnyen lehessen levágni. A sima élű sarló nem alkalmas erre a munkára, mivel a száraz gabonaszáron megcsúszik, nem vágja el a szárat és balesetveszélyes. Csak fű vágására használható. Az aratás kezdetekor, s a szükségnek megfelelően csinálják a szalmakötelet, általában az aratók, de a férfiak is segítenek. Az arató egy maréknyi gabonát kihúz a földből, leveri a tövéről a földet, s a búza fejét háromszor „megsiríti", majd „közepébe helyezi a fejit" és kettéválasztva széthúzza a szalmakötelet. Ezt a földre terítik és belerakják a levágott gabonát, s kévét kötnek vele (6—8. kép). Egy kéve 4—7 marokból áll, attól függően, hogy kinek milyen széles a tenyere. Az asszony egyik kezével megfogja a búzacsomót, s a másik kezében lévő sarlóval a tövénél levágja. A fogást, kicsimarkot a kévébe teszi (9. kép), majd a kötelet összeköti, s a férfi pedig a fcalongyába rakja (10. kép). Paraj don kalongyakarót használnak. A levágott gabonát nem szállítják azonnal haza, hanem egy rúdra, kalongya karóba rakják. A gabona itt tovább érik, s a rúd megakadályozza az összerakott kévék feldőlését. A kalongyakaróba rakott búza, rozs jól szárad, a gyakori esőzések sem tesznek benne kárt, mert lecsorog a víz róla. A kalongyakaró kb. 2,5—3 méter magas, vastagabb fenyő- vagy gyertyánfa rúd. Az egyik végét a földbe döfik, felállítják. Ha köves a talaj, akkor hegyes végű vasrúd segítségével lyukat ütnek a földbe, s abba szúrják a hegyes végű rudat (11. kép). Annak aljához nyolc kévét állítanak, kettesével körbe, úgy, hogy a gabona kalásza felfelé álljon, „szemmel felfelé" legyen, a tövivel, bütűvel pedig lefelé (12. kép). Ez a nyolc kéve alkotja a lábat, amelyre keresztben 7 Saját gyűjtés (1990—1991). 473