Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

szőr járatták rajta a lovakat, és az ismételt átforgatás után mindössze háromszor jártak körbe — egy-egy helyen. Utána a levágott szalma egészen puha volt, „ment a kazalba".*

2 4. Gépi cséplés Az 1900-^s évek elejéről emberi erővel hajtott cséplőgépet emlegetnek, de pontos képet nem sikerült kapnom róla. Sokkal elterjettebb volt az ún. járgányos cséplőgép. Minden faluban volt egynéhány. Lovakat fogtak be a járatóba, hét-nyolc ember kellett ehhez a csépléshez, egy hajtotta a lovakat, egy etette a gépet, kettő hordta az ágyazatot, — kévéket — egy rázta a szalmát, hogy lepotyogjon róla a szem, egy másik továbbította a szalmahordók felé, egy pedig a garmadát, a szemet tolta el a gép elől. Nem volt ez a művelet olyan termelékeny, mint a nyomtatás, kevesebbet járt el, mint amennyi nyomtatással kiment, az emberigény pedig több volt. Az volt az előnye, hogy tisztább magot adott. Az I. világháború után megjelent a motoros cséplőgép. Gyorsan elterjedt. Mivel az előbbiekhez képest igen termelékeny volt, egészen tiszta magot adott és két-három százalékért csépelt. Tizenkét-tizenhárom ember dolgozott mellette, a legtöbb helyen összeálltak a csépeltető rokonai, esetleg aratói. A párkányi cséplőgép tulajdonosa bandát szervezett, így 4%-ért csépelt. Ezután már csak a kötélkészítéshez szükséges zsúp miatt csépeltek kézi erővel. A cséplőbandát az első ember szervezte, ő vállalta fel a csépelnivalót is. A keresett gabona egyik fele a géptulajdonosé lett, a másik fele a bandáé. Tizenhatan voltak, ebből a kévehányók és a szalma- és törekhordók váltották egymást. Állandóan csak a kazalrakók voltak, mert azt a munkát nehéz volt megtanulni. 5. Szem tisztítása A nyomtatással ill. a cséplésnél nyert szem nem volt tiszta, igen sok tokiász és kalász volt közötte. Ezek egy részét szeleléssel távolították el. A szelelést három ember végezte. Az egyik ember mellé állt a garmadának, a falapátot belemerítette a gabonába és magasra dobta. Szél-alá — a szél járásának megfelelően. A közel eső volt a legtisztább, mert a súlyánál nem esett messzebbre, a könnyebb szemet és a pelyvát pedig messzebbre vitte a szél. A szórást végző ember közelében a fölöző állt, aki a búzára szállt pelyvát óvatosan hátraseperte. A harmadik ember az ocsút és a pelyvát húzta félre — a legmesszebbre eső könnyű, kevés sikértartalmú magot és a tokiászt. A szelelést a szérőn hajtották végre, ott ahol legnagyobb volt a léghuzat. A lehulló magot újra felszórták még kétszer, háromszor mindent átszórtak. A megszelelt jószágot — kétsoron — egymás után kétszer karapóták — rostálták — az első volt a pévázás, a második a tisztázás. Az elsőt karapolásnak is nevezték. Az I. világháború után a rostálógép kezdett terjedni. Négy ember dolgozott mellette, egy hajtó, egy keverő, egy tető és egy szemhúzó. A rostálógép — csakúgy, mint a szemnyerés többi eszközei — a szérőn volt elhelyezve, vagy a szemházban. 42 Vö. HOFFMANN Tamás 1963.