Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Fejér Gábor: Az apátfalvi festő asztalosság kialakulásának kérdése
tudott akkó ilyen ládákat." Egyes adatközlők azon vélekedése, mely szerint azokat vásárokra hozták volna idegen mesterek, bizonnyal nem állja meg a helyét, hiszen a századfordulón, és az azt követő években a számba jöhető műhelyek — konkrétan Hódmezővásárhely és Makó — már nem készítették a virágozott bútorokat. Az emlékezet három asztalos nevét őrzi, Csicsó Gyuláét, aki 1917-ben halt meg, egy Gál nevűét, aki korban megelőzte Csicsót, és Nagy Györgyét, akiről semmi más adatunk nincs. A bútorok virágozása az asszonyok feladata volt, ahogy arra már Banner János is rámutat. 17 Elsősorban az asztalosok feleségei jöhetnek számításba. Csicsó Gyula a feleségével együtt dolgozott „... úgy, hogy az asszonyé vót a festés." A Gál nevű mester felesége „.... nagyon értette ezeket a fajta festékeket... a festék színit összehozni m'èg a virágokat." A következő generáció azonban már nem ismerte a bútorvirágozás technikáját. A Csicsónál inaskodott, de önálló ipart csak 1951-től vivő Simon Mihály, aki szintén a feleségével dolgozott együtt, már csak flóderozott bútorokat készített, úgy, hogy a felesége az alapfestést és a fixálást végezte (Zao/ozta). De а bútorokat festették saját tulajdonosaik is: „... vót aki maga meg tudta virágozni a bútort", mindenféle előképzettség nélkül: „Olyan egyszerű valaki, aki megtanúta ezt festeni." E gyakorlat érvényesült az 1880-ban született, szegényparaszti családból származó, 5 holdon gazdálkodó parasztember felesége Tódor Ferencné sz. Tóth Sz. Erzsébet esetében is. Csak saját használatra festett, bútorait kéthárom évente újította fel. Äz asztalt, a fogast, a karospadot kicifrázta, kivirágozta. A kopott mintát lefestette az egyszínű alappal, majd abba festette a mintázatot. Azokat nem rajzolta elő, és sablont sem használt. így a mintázat alkalmanként változott: „Mikó mi jutott eszibe." Boltban vásárolt porfestékeket alkalmazott, azokat lenolajkencébe (firnájsz) keverve állította elő a kívánt színeket. Az apróbb mintákhoz maga készített ecsetet is, subaszőrből. Utolsó munkája egy 1950-re datált, 1951-ben festett asztal. (5. fotó) A tárgyi emlékek vizsgálatával a kutatás térbeli korlátai tágíthatok. A legkorábbi ismert datált darab egy menyasszonyi láda 1873-ból. 18 A láda festésmódjának stilisztikai meghatározói azonosnak mutatkoznak a tárgyak egy jól körülhatárolható csoportján. Ezek a sötétkék (öregkék) alapszínen elhelyezett, piros, sárga és zöld színnel foltszerűen festett, rendkívül elnagyolt motívumok, melyek kifejezetten aprók, és csak ritkán mintáznak felismerhető virágot, a legtöbbször tulipánt. A csokrok olaszkorsóba vannak állítva. Az indadísz alsó ágai határozott és meredek ívben hajlanak lefelé a korsó két oldalán. (6. fotó) Ezen a ládán, de a későbbiekben is előfordul, nemegyszer egy tárgyon alkalmazva, a csokrok összefogására szolgáló szalag, és az a megoldás, amikor az indák virágfejből, vagy hármas virágfejből, illetve annak erősen stilizált származékából nőnek ki. 19 Ugyancsak gyakori a határolóvonalak barokkos volutaszerű kihangsúlyozása, amely a ládán a Tábazati káva alsó élén, a sarokpad háttámláin kialakított, a csokrokat magába foglaló, tulipánt idéző rocaille keretezésen, valamint a székek és gondolkodószékek háttámláinak felső élén található, ahol domborúfaragással is készülhet. 20 (7—8—9. fotó) Ezek a bútorok időben a legkorábbiak, és egyértelműen a hódmezővásárhelyi stílus harmadik korszakának hatását mutatják. Az ismertetett jegyek konzekvens alkalmazása, és a vásárhelyi stílustól elütő sajátosságai — ilyen a mo17 BANNER János 1990. 22. 18 JAM Ltsz. 85. 34. 1. 19 Pl. sarokpad, 1906. JAM Ltsz. 77. 257. 1. 20 Szék, JAM Ltsz. 67. 11. 2., gondolkodószék, JAM Ltsz. 67. 12. 1. 135
