Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Fejér Gábor: Az apátfalvi festő asztalosság kialakulásának kérdése
de már a századforduló éveiben, mindenképpen az első világháború előtt megkezdődött ezek leértékelődése, helyüket a sublót, vagy az alacsony, kétajtós, felül fiókos szekrény, a kaszli foglalta el. Inkább csak lakószobában fordult elő téka, a festett székek helyére pedig szintén még az első világháború előtt a kortárs polgári bútorok formavilágában fogant darabok kerültek. Legtovább a lakberendezés elvét alapvetően meghatározó sarokpadok és karospadok, valamint ágyak és asztalok maradtak fenn. Az általános stílusváltás az adatközlések szerint az első világháború után, az 1920-as években ment végbe, ekkor terjedtek el általánosan a furnérozott (flunéros) és politúrozott (politérozott) bútorok, és ezzel párhuzamosan a bútorformák is megváltoztak, a polgárias ízlésnek megfelelő alakot öltöttek. E folyamat kísérőjelenségeként vált szokássá a már meglévő hagyományos bútoroknak — nemegyszer virágozott daraboknak is — az egyszínűre, leginkább sárgára, barnára és zöldre való átfestése. Itt kell megjegyeznünk, hogy az apátfalvi népnyelv a szakterminológiától eltérően nem tesz különbséget a virágozott és egyszínűre festett darabok között, mindkettőre a festett terminust alkalmazza ; továbbá, hogy a sárga színmeghatározást nem egy esetben az erezett (flóderozott) bútorokra használja. A festett bútorok általában a kelengye részét képezték. 1890-ben házasodott gazda, aki 30 holdon gazdálkodva a községben módosnak számított, még festett szobabútort tudhatott felesége hozományának, míg saját lányát 1910-ben már a divatváltozást előrevetítve egyszínűre festett kelengyével adta férjhez. Az 5—10 holdas szegényebb falusi és tanyasi családoknál nem kaphatott a lány teljes szobabútort, csak egy ládát és agyi ruhákat, esetleg ágyakat, de ez még a kilencszázas évek elején is megszokott volt. Azt, hogy ebben az időben a bútorvirágozás gyakorlata Apátfalván nem volt lehanyatlóban a stíluskeveredés ellenére sem, az bizonyítja, hogy 30 holdas nagygazda 1907—1908 körül az egyszínűre festett bútorokkal berendezett házába reprezentációs célra rendelt virágozott sarokpadot: „Valahun látott a nagyapa olyat, hogy neki olyan köll... Csak, hogy legyen." A régi-új kettős kötődésében létrejövő, akár egy tárgyon is megmutatkozó stíluskeveredés szép példáját mutatja az az 1900 körül szegényparaszti családba készíttetett menyasszonyi láda, melynek flóderozott homloklapjára került a két rózsákból felépített virágfüzér, amely megoldás ezen a vidéken példa nélkül álló. (3. fotó) E bútorok élettartamát egykori használóik körülbelül 20 évben jelölték meg. Ez azonban minden valószínűség szerint csak a leértékelődés és funkciómódosulás nélküli időtartamot jelölheti, hiszen a gyűjteményekbe került, illetve az apátfalvi portákon ma is fellelhető darabok bizonyíthatóan két vagy három generáción átvezető családi öröklés útján kerültek tulajdonosaik birtokába. A hozzájuk való ragaszkodás egyik oka a szerényebb anyagi lehetőségekben keresendő. A szegényebbek kezén tovább használatban voltak ezek a bútorok: „... míg olyan szögény vót a nép addig ... mikó megelőzködte magát az ember, akkó oszt hajította el." A bútorok élettartamát időnkénti felújításokkal igyekeztek növelni, ami érintette a szerkezeti, és festőmunkát egyaránt. Van példa arra, hogy a leváltott bútorok az elődök emlékeként a padlásra kerültek, s ekkor egyfajta kegyelet is övezte ezeket, gyakoribb azonban, hogy módosult funkcióban alárendeltebb helyiségekbe kerültek tárolóbútorként. (4. fotó) A láda általában az istállóba került darás- vagy korpásládának, (3. fotó) „... a pad még ëtt ászok... zsákos portékát raktak rá." A már erre is alkalmatlan tárgyakat más objektumok javítására használták: „Aztán a családok vagy ideszögelték a disznóólba, vagy odaszögelték", végül pedig a tűzre kerültek. A festett bútorokat helyi asztalosok készítették megrendelésre: „Más nem 134
