Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
mok) a nemzeti identitás gondolatkörébe tartozók, e tekintetben a csaknem négy évtized előttiek egyenes folytatásának minősíthetők. E müvek progressziója Korniss tanítványai körében sokkal egyértelműbb, azt mondhatnánk, az evidencia értelmében ható. Hogy mennyire tudatos mű és élet kapcsolatának megteremtése Korniss számára, az egy 1972-es, tanítványaival együtt szervezett kiállítása célkitűzéseiből is kiderül. A nem szokványos anyagra támaszkodó kiállítás mű és közönség távolságának csökkentését célozta (Rezeda 9.). A mű tehát Korniss számára eszköz; hol szürrealizmusával, hol konstruktivizmusával — ez stílusváltásaiból abszolút érvénnyel kiderül. Eszköz, mégpedig nem is csak az esztétikai önmegvalósítás eszköze, hanem ennél több: megpróbál egy régió önmegvalósításában is eszköz lenni. Anna Margit ugyanekkor szentendrei kis házában, a világtól elvonulva rendkívüli termékenységgel festette saját magára, fizikai és szellemi állapotára vonatkozó meditációit. Jelentéshordozó motívumai rendkívül áttételesek: alapvetően a harmincas évekbeli tárgyszemléleten nyugvó jelei (ez esetben népművészeti tárgyak: babák és bábuk) telítődtek mindazzal a megrendültséggel, ami az Európai Iskola sejtelmes motívumait jellemezte: az én identitásának megrendülésével. Az ellentmondásos emberi tulajdonságokat hordozó, historikus vagy folklorisztikus alakok megtestesítői ugyan bábuk, a belőlük áradó életérzés azonban sajátosan magának — ebbe a kelet-közép-európai régióba beszorult művésznek az életérzése —, festészete mindenestül ennek az élettérnek a dokumentálását adja, ennek nem csupán tárgyi, hanem szellemi miliőjét is beleértve. „Visszajelzései" nem csupán regisztrálnak, de tömbszerüen megfogalmazott válaszok is: a kihívást elfogadom, élem ezt az életet, melyet a körülöttem élők is élnek. A mű így a legszemélyesebb sorssal összefüggő meditáció és önépítés, egzisztenciális kérdés. Bálint Endre a vizsgált időszakban szintén magányosan alkotott; montázstechnikával egymás mellé komponált jelei szentendrei látványfragmentumokból, szakrális motívumokból és a művész tudatalattijának lényeiből állnak össze. E tekintetben motívumai a harmincas évek gazdagjelentéstartományú, nemzeti és kulturális régióhoz fűződő tárgyi jeleiből származnak; egybekomponálásuk mégis a személyes veszélyeztetettség érzéséről tájékoztatja a nézőt. A világból hozott, kulturális metaforaként szereplő jeleket vegyítette a népiség, a közép-európai vidékiség megtartó rekvizitumaival. Képei hangolása komoran ünnepélyes, csaknem tragikus. Azt mondhatnánk, hogy művei egytől egyig mágikusak. Őriznek és emlékeztetnek, állandóan visszatérítenek az indulás helyszínére. Mint az Európai Iskola tagjának, neki is elsődlegesen saját magára vonatkoztatottak a művei: a saját életnek, az ebből a régióból fakadó életnek az elviselésére és feldolgozására szolgálnak. Minthogy a motívumok összessége gyakran reflektál a lét transzcendentális összetevőire, ez a festészet mintegy magánmitológiaként értelmezendő. Szántó Piroska munkássága stilárisan és motivációit tekintve is változatos. Természeti látványból stilizált motívumait hol emblematikusan, hol díszítményesen szervezi a felületre. Motívumai egyik rétege biztonságot adó, szűkebb kultúrközegből származtatható, amely alapvetően a harmincas évek tárgyhasználatára utal, s melynek asszociációs mezője a személyesnél tágabb körű, a hovatartozás biztonságával ható életérzésről tanúskodik. A kultúrtörténet tárgyi emlékei azonban mindig személyesebben érintik: meditációi ilyenkor általában szürreális kompozíciókat eredményeznek, melyeknek tragikus alaphangja a mulandóság érzéséből táplálkozik. Munkásságának ezen vonulatát széles körű érdeklődése, irodalmi és művészeti tájékozottsága inspirálja — mint sok írónk hatvanas-hetvenes évekbeli termését is. Ha mármost elgondolkodunk azon, hogy mit jelent a 69-ben Szentendrére került művészek néhányának sommás ítélete, mely szerint „Vajdáék programja nem évült el" 26 , „nyilvánvaló volt, hogy a Vajda-hagyományok a folytathatók" 27 , úgy tűnik, mindenképp le kell fejtenünk erről a hagyományról a nemzetire vonatkozó programot, a régióra vonatkozóval együtt. A hetve67
