Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

nes évek elején ugyanis nem volt életterük ezeknek az eszméknek, nem vetó'dhetett fel a hovatartozás tisztázásának igénye — legfeljebb igen szűk körzetre vonatkoztatva. Ez az igen szűk körzet mindenekelőtt a kulturális hagyományokhoz való viszony alapján, a különböző művészeti területek intellektuális közeledése alapján volt meghatározható. Azt mondhatnánk, hogy a nemzetet, a nemzeti identitást felváltotta, helyettesítette a kulturális régióhoz való tartozás tudata. Ez a kulturális régió azonban nem a nemzeti tradíció értelmében volt érvényes. Úgy tűnik, hogy a nemzeti tradíció folytatására irányuló törekvés nem volt olyan mélységű késztetés, mint a két világháború közötti időszakban. Ha az Európai Iskola stiláris örökségének tartalmi összetevőjét, a személyes identitás meghatározását, védelmét, mint átvehető, folytatható programot kutatjuk, akkor szintén azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos életkoron, személyes életanyag feldolgozásán túl ez a késztetés sem volt általános érvényű. Ha tehát értelmezni akarjuk, hogy mi a Szentendrén kialakított szürrealizmus érvénye, leginkább arra a formai felszabadító hatásra kell gondolnunk, amely a motívumok kiemelését, szabad egymás mellé komponálását és társítását jelenti, amely ezáltal alkalmassá válik a legegyénibb élmények szabad asszociációs feldolgozására is. Stílusában nem sorolható a szentendrei nagy múltú hagyományok folytatói közé Pirk János, aki az expresszionizmus kései képviselője. Sem stilárisan, sem motivációi szerint nem volt követhető sem; a képein látható földműves-tematika ugyanis olyan mélyen és személyesen átélt sors volt számára, amelyet joggal lehetett „testreszabott'-nak tekinteni. Pirk János jelentőségét nem mérhetjük a szentendrei hagyományba illesztéssel, mert nem ezekhez, hanem sokkal közvetlenebbül a nagybányai hagyományokhoz van köze. Ha a funkció felől közelítjük meg a hetvenes-nyolcvanas évek szentendrei művészetét, azt mondhatnánk, hogy Szentendre e tekintetben is gyűjtőhelye a sokféleségnek. A legutóbbi két évtizedben ugyanúgy megtalálható itt az intim táblakép, a magánszférának szóló alkotás, mint a közületi megrendelésre készült, illetve a „művészettörténet" számára készült műtípus. A magánszférának címzett kategória sem jelent azonban egy színvonal-leszállítást; ellenkezőleg! Czóbel és Ilosvai Varga lírai tájképei ebbe a csoportba tartoznak — sok más művészkollégájukkal együtt. Barcsay Jenő új embert formáló pátosza azonban nagy méretek, muráliák megfogalmazása után kiáltott, az ő életműve ezért is találkozhatott a közületi megbízásokkal. A konstruktivizmus másik vonulata nem tudott ilyen azonnal átütően egyetemes lenni, s nem is kapott falat egyik Korniss-mű sem. Mégsem „csak" a művész műtermének készült, hanem prototípusa azoknak az alkotásoknak, melyek nemzedékek hosszú sorára inspiratív erővel hatnak: mintegy modellértékkel rendelkeznek későbbi évjáratok sokkal nagyobb méretű reprezentatív alkotásai számára. A szürrealista vonulathoz tartozó alkotásoknak igazán mostoha sors jutott: sem a magánszféra, sem az állami megbízások nem találtak rájuk. Ez elsődlegesen stíluseszközeikből következik: a műfajában nehezen meghatározható Anna Margit-képek a maguk porté-enteriőr- és tájképszerűségével semmiféle konvencionális, a hivatalos reprezentáció céljaival egyeztethető megfogalmazásokat nem kínáltak, semmiféle, a korban a képtől elvárt „eszményi" nem fogalmazódott meg általuk — így a legtávolabb álltak a hivatalos megrendelésektől. Frivolitása, groteszkjei mögé a magánszféra sem látott — ezért csak néhány lelkes magángyűjtő vásárolta műveit. Bálint Endre némely alkotása alkalmas lehetett volna közösségi terek pannóméretű díszítésére — színösszeállításai fenséget, pompát, ünnepélyességet egyaránt tartalmaznak —, melyek mindenkor tartozékai a falképeknek. Az állami megbízások azonban elkerülték, művei — táblaképméretben, sajátos emléktárgyformában — egyelőre magángyűjtők zsákmányai. E sajátos elutasítottság azonban semmiképp sem tekinthető hiteles értékmérésnek. Sőt. E művek 68