Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
Miháltz Pál — bár nem sorolják határozottan egyetlen stílusirányzathoz sem — leginkább mégis ahhoz a posztimpresszionizmushoz tartozik, amely pregnánsan a francia művészetben alakult ki. Miháltz mindig is sokat bízott a gondolatközvetítő, értékrendet sugalló misztériumokra: korábban biblikus jelenetekre, majd Vaszary hatására színpadi jelenetekre bízta mondandói közvetítését. Művészi munkássága igazából 1959 után — pedagógiai munkássága lezárása után — bontakozott ki; s bár 1929-ben Olaszországban is járt, formalátása a német expresszionizmussal rokon megoldásokra késztette több művében, különösen a figurális részletekben. Képeinek színszimbolikája, dekorativizmusa, síkszerű komponálása mégis a francia posztimpresszionizmushoz közelíti leginkább. Hetvenes-nyolcvanas évekbeli munkái legtöbbje rejtett önarckép: csonkolt fái, hervadó napraforgói, háttal álló apró emberalakjai; — nemkülönben saját magára vonatkoznak a naplementék, a feketén tátongó íves kapunyílások, a nyitva hagyott deszkakerítések, a rácsok és a romos falak is. Vízszintes színsíkokra redukált, logikus rendezettsége okán szokták konstruktív szándékúnak minősíteni; szimbolikája és színjelentései miatt azonban talán helyesebb posztimpresszionistának nyilvántartani. Munkásságának eddigi legteljesebb bemutatását — gyűjteményes kiállítás formájában — Mucsi András végezte 1983-ban a Szentendrei Képtárban; stiláris irányulásait a posztimpresszionizmusban, konstruktivizmusban és helyenként a szürrealizmusban jelölve meg. A katalógus műtárgyjegyzékében feltüntette, illetve publikálta azt a 334 darab műalkotást, melyet a művész 1981-ben a szentendrei múzeumnak adományozott. A posztimpresszionisták népes táborából a hetvenes évek elején három művészt emelhetünk ki, akik a látványhoz kötődve ugyan, s megtartva a lírai hagvételt is, konstruktivista hajlandóságúnak mondhatók: Ilosuai Varga István, Kántor Andor és Göllner Miklós. Ez a konstruktivizmus mindenekelőtt egy, a képszerkezeten belül ható rend, egyszerűsítés és tömörítés, amely az állandóság érzetét képes sugallni. Gyakran törekvése a képsíkkal párhuzamos síkokra rendezni motívumait, miáltal a látvány derékszögű koordináta-rendszerbe szorul, s gyakorta az erős fény-árnyék ellentét csak fokozza ezt a statikus hatást. Göllner belső terein, Kántor városképein lehet e tendenciákat érzékelni. A formák értelmezése, szerkesztettsége, összefüggésrendszerük feltárása azonban gyakran inkább valami kubizmus előtti stíluskorszakra, leginkább Cezanne-hatásra engednek következtetni. Göllner városrész-struktúrái ilyenek, az ő képei állandóságérzetét azonban sokkal inkább a távolságtartás eredményezi: halmazait mindig a középtérben tartja, melynek fényei összemosódnak a háttér páráival. (Göllner Miklós emlékkiállítását M. Várhelyi Vanda rendezte a Művésztelepi Galériában, 1978-ban. Kántor Andor visszatekintő kiállítását — felesége, Gálffy Lola emlékkiállításával közösen — Mucsi András rendezte a Szentendrei Képtárban 1982-ben.) Ilosvai Varga „konstruktivizmusa" a Nyolcak és Aktivisták expresszionizmussal ötvözött szerkezetessége: a falsíkok, szegletek kubusokká záródnak képein. Ezek a kubusok és síkok azonban sohasem maradnak tárgyra koncentrálok, a konkréttól sokkal inkább „innen" találhatók: az idegekben, a benyomásokban, az álomban, s ennek következtében ugyanannyit lehet tudni a tárgyak közegeiről, mint magukról a tárgyakról. Ezeken a tájakon a tárgyak közege a fontos: annak tudata, hogy a síkok, kubusok önmagukon túl terjednek, hogy erőterükből nincs mód szabadulni. A csendéleteken is ugyanezeket a stílusjegyeket olvashatjuk le: a tárgyak halmazából adódó konkrétumok fölött a tudatos rendezés és értelmezés szerkezethálója feszül; mintegy korrekciójaként az előbbinek. Sokkal több ezekben a képekben a homályos és kusza érzelem, a kitörni vágyás, mint a tudatos, eszményire törekvő szándék. A színek minduntalan túlterjednek a formán, érzékiek, befolyjak az értelemmel felmért világot, úgy látszik, hogy a motívumok lényegéhez tartoznak, s nem tudják elérni az áhított ideát. Ilosvai Varga stílusának 62
