Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
A szentendrei művészet legkorábbi, nagybánya örökét folytató, posztimpresszionista vonulata is — megkülönböztethetően a másutt alkalmazott posztimpresszionizmusoktól — magán viselt egy határozottan szerkezetes jellegzetességet. Ez a szerkezetesség egyrészt a város adottságaiból következett, amely a maga képére formálta a vásznakat. Utcáinak zegzugai, tetőinek, kapuinak áthatásai, magukból adódó „szerkezetei" egészen korszakunk elejéig fogva tartották a művészeket: Barcsay kapusorozata 1969-es, Deim ablakos sorozata 1967-es, Kmetty városképbe komponált önarcképei is ekkor készültek. Miháltzot a meditációra késztető, szimbolikus jelentésekkel terhes városrészletek vonzották, Kántor Andort a zárt városrészletek, a maguk színpadszerű, zárt tereikkel, Qálffy Lolát a napfényes, csúcsos formák, tűzfalak és tornyok, Qöllner Miklóst a sejtelmes hangulatú, fényekkel-tükröződésekkel teli városrészletek. Ez a szerkezetesség azonban az előbbiekkel azonos mértékben jellemezte a nemcsak tájképet festő Czóbelt, llosuai Vargát, Gráber Margitot és Módok Máriát is. Ez a szerkezetesség — miként a földfelszín kivetülése a belül ható erőknek — ugyanúgy egy szerves, belső feszültségekből táplálkozó tudatos művészi szándék megnyilvánulása, ezért is nevezték a szakírók tektonikusságnak. 19 A harmincas évek Szentendréjén megnyilvánuló szerkezetesség azonban választás kérdése is volt, pontosabban egy elhatárolódás megnyilvánulása: mindattól, ami vezényelt, ami ájtatos, ami merengés. Aktív, tudatos szándéknyilvánítás ez a korai szentendreiek részéről, amely egyúttal eleven kapcsolatot is tart a nagybányaiak „neós" ágával, illetve a Nyolcak szellemiségével. Komponálásmódjának legfőbb jellegzetessége, hogy a „véletlen" elemeket körbefogja, beszervezi, képi rendbe zárja a geometrikus motívumok segítségével. Ennek a „tektonikus" irányzatnak Barcsay is művelője volt egyidejűleg több, más irányú törekvése mellett, de a hetvenes évek elején még élő, csaknem valamennyi szentendrei idős mester is. Legtöbbjüknél megmaradt az a negyven év előtti sajátosság is, amely a motívumok mélyértelműségében 20 fogalmazható meg: nem pusztán tárgyakat és dolgokat festettek ezek a művészek, hanem átlelkesített, szimbolikus, önmagukon túl mutató motívumokat. Annak ellenére, hogy e posztimpresszionista irányvonalhoz tartozó művészek legjobb alkotásaiban mindvégig felfedezhetők e szimbolikus hajlandóságok, korszakunk elején már nem volt köztudott ennek a stílusáramlatnak jószerével egyetlen erénye sem, amely nyilvánvalóan annak a jellegzetességének tudható be, hogy eleve készen talált, természeti jelenségekre vonatkoztatott volt, s a kortárs festészet már jó ideje nem ezen médiumon keresztül fejezte ki magát. Kettejükről — mint ellentétes egyéniségekről — külön is kell szólni. Czóbel Béla nemcsak ez irányzat, hanem Szentendre egyik legjellegzetesebb festője, a fauves magyar képviselője. Nagybányán kezdte tanulmányait. Ott tanult panteizmusába belefért egy, talán Hollóssytól rá származó szociális érzékenység, legalábbis annak készsége, hogy észrevegye a szűkebb környezet társadalmi tagolódásának akkori állapotát is. A későbbi évtizedek során azonban — főleg párizsi iskolázottsága következtében — a színesség és bensőségesség jegyében egyenrangúakká váltak motívumai, akár tájképet, akár enteriőrt, akár portrét festett. Pontosabban: ironikusan intellektuális szemlélete egymás mellé rendelt ábrázoló és nem ábrázoló részleteket a képen belül, aszerint, hogyan összegeződnek a felületen, — racionálisan színértékre redukálva a tárgyi elemeket, ugyanakkor megtartva az ábrázolt természetdarab sajátos hangulatát. Talán ennek a szemléletnek a következménye a csendéletszerűség is, amely minden egyes képére jellemző, akár tájat, akár portrét fessen alkotójuk. Ennek a különös, vallásként megélt művészetnek a bűvöletében és szolgálatában élte le életét, utolsó évtizedeit megosztva Párizs és Szentendre között, s mindig úgy kezdett a festéshez, mint aki semmit nem tud, mint aki a nagy, misztikus egyesüléstől, a természettel való azonosulástól várja a sugallatot. 21 61