Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
neráció már birtokában volt, mert már korábban is volt alkalma élményeit transzponálni és esztétikummá formálni. Hiszen disszonanciákat nem a legújabb kori társadalmi fejlődés produkált legelőször. Ezek benne voltak már Vajda és Korniss kollázsaiban és egész későbbi munkásságában, Barcsay fanatikus eszmény- és harmóniakeresésében, Anna Margit, Bálint Endre, Korniss Dezső az Európai Iskola korszakából származó elvonatkoztatásaiban, befelé meneküléseiben, llosvai Varga önarckép-vízióiban. A módszer: az átélt és az intellektus által feldolgozott negatív élmények esztétikaivá transzponálása — Szentendrén inkább, mint másutt — hagyományozható „műhelytitok" — akár a sejtelmekből előhívott asszociációk, akár a népművészetben és provinciális művészetben látott analógiák segítségével fejezi ki magát a művész, akár a reneszánsz embereszményéhez hasonlóan. A mű e térségben — több generáció együttélése és egymásra hatása következtében — megint a cselekvés értékű elemzés eszköze — és nem az emelkedett szférákba lendítés, egy megvalósítandó szép, új világ prognosztizálása a feladata. A válságérzet, a kételkedés ismét felerősödött: nincs egyenes vonalú fejlődés, nincs társadalmi konszenzus művész és közönség között, mint volt a század első negyedében. Akkor előre jelzett, világot értelmezett a kibontakozó polgár számára, s lehetett optimista — ha nem a magyar, hát a világpolgár számára. Az újabb keletű válság talán mélyebb, mint a negyven évvel azelőtti: hirtelen úgy látszik, nincs kinek előre jelezni, méltatlan a partner és méltatlan a feladat is. Időközben sokkal égetőbb, személyesebb kérdések merültek fel a művészet számára, amelyeket először saját magának kellett megmagyaráznia. Például az elmúlt negyedszázad porba hulló eszméit, a közösségi művészet beválthatatlanságának kínzó kérdéseit. Kondor hatalmas, heroikus vállalkozása — a formakincs megújításán túl — ugyancsak a művészszerep újraértelmezéséből indult ki; csakhogy sokkal messzebbről volt bátorsága indulni, mint bármely kortársának. Kondor ,,történetei"-nek példázatértéke, moralitása arra vall, hogy más mércével mérte korunkat, mint nagy kortársai, nála nincs egy polgári felemelkedés ábrándja, embertípusai nem a reneszánsz harmonikus szépségű példányai, hanem szinte romantikusan megnyomorított küzdő, szánalmasan groteszk teremtmények, fanatikus Savonarolák, Árpádházi Margitok. Mintha művei is mindenestül moralitásdarabok lennének, intések és próféciák. Vajon miért játszatott utcáról kiválasztott embereket egy általa elképzelt szituációban? 18 Az emberi természet megismerése, a morális és immorális cselekvések rugóinak, belső szerkezetének megismerése volt a célja. Mintha csak örök emberi vagy örök állati sors létezett volna számára a huszadik században is, s nem a polgári réteg, a régió, a náció, a dicsőséges ember. Az csak természetes ezek után, hogy megejtően szép képei nincsenek, olyanok tehát, melyek mindenről megfeledkezve csak a látványvilágra utalók lennének. Hogy Kondor milyen mélységben élte át a tradíciót, hogy számára az érvényes tradíció egyben érvényes feladatvállalás is, arra Klimó 1987 őszén folytatott beszélgetésünkben világított rá. Szerinte ugyanis Kondor sajátjának vallotta a szentendrei tradíciót. Hogy foglalkozott ezzel a szellemiséggel, ezzel az etikai-művészeti koncentrátummal, az bizonyos, hiszen harmadszori kérésére sikerült megfelelnie a Szentendrére kerülés feltételeinek... A stiláris örökség rétegződései. A különböző stílusáramlatok tradicionális és megújító tendenciái A legutóbbi két évtized szentendrei stílusáramlatainak vizsgálatát — a hozzájuk tapadó, s a korban még köztudott szellemi tartalmak feltárása végett — célszerű rövid visszatekintéssel indítani. 60
