Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

modellnek. Ez az elvonatkoztatási mód, illetve a jelenségek körének leszűkítettsége eredményezte elsődlegesen Czóbel és Ilosvai Varga folytathatatlanságát — természetesen a művészi stílus sajátosságai mellett. Barcsay Jenőt emberi és művészi tartásáért tisztelték,

16 azért, mert életével hitelesítette művészetét, úgyszólván rááldozta az életét. Munkássága minden egyes periódusa követte a társadalom mozgásait, válasz volt a konkrét történelmi-társadalmi szituáció által felvetett kérdésekre. Ez a felfogás etikai érzékenységet, szellemi koncentrációt, puritán életvitelt igényel, a művészetnek olyan szolgálatát, amely mindvégig tisztában van a művészet feladataival. Barcsay egyszerre modern a maga nonfigurációjával és korszerű a maga emberképével: a kornak megfelelő embertípust próbálta minden figuratív képében megformálni. Ezt a megfelelést azonban sohasem direkt módon, felszólításra hajtja végre, hanem belső meggyőződésből, a hivatalos korértékelést fölülbírálva, meghaladva. Barcsay Jenőben a kortárs az éber szellemi jelenlétet is tisztelhette — olyan tulajdonságot tehát, melyre maga is késztetve volt. Korniss leginkább talán a művész autonómiáját, belső szabadságát megszemélyesítő művész — annál is inkább, mivel az előbbiekkel szemben ő az egyedüli, aki a Régi Művésztelepen (amely a hatvanas évek végén egyértelműen a realista-naturalista természeti piktúra bázisa) belül lakik; kontrasztot képezve amazok szemléletével. Kétségtelen, legenda is övezte: személyében ő volt az Európai Iskola eszméinek közvetítője, akinek műtermében azok művességre koncentráló értékrendjét lehetett tetten érni. Megközelíthetőbb is volt, mint a magányosan lakó Anna Margit, vagy a ritkán a városba látogató Bálint Endre — így egy személyben többet is jelentett önmagánál. Az ajelenseg, hogy Korniss a hatvanas években, a hetvenes évek elején nem tartózkodott a műtermében,

17 önmagánál mélyebb értelmű. Nem volt alkalmam vele élőszóban beszélgetni, de annyi mindenképp világos az ő ekkori magatartásából, hogy műtermét nem véletlenszerűen, hanem a hite szerint arra érdemesek kapták meg — akik egyúttal sorra megkérdőjelezték a közelben rendíthetetlennek látszó romantikus világképet és természetelvű piktúrát. Berki Viola, Kósza Sipos László, Tót Endre, Sikuta Gusztáv egytől egyig a Kornissműterem vendégei a hetvenes évek elejéig. Korniss tehát — túl azon, hogy maga is idegennek érezte magát a Művésztelep miliőjében — tudatosan nevelte maga körül a másként látók táborát. Ez a tábor azonban mégsem stilárisan egységes csapata a legújabb kori magyar művészetnek. Ismeretes Korniss kapcsolata az újgeometrikus irányvonallal (Hencze Tamás, Bak Imre, Molnár Sándor, Tót Endre), de talán kevésbé feldolgozott az absztrakt-expresszionista indíttatású művészetfelfogással. Bartl József, Qy. Molnár István, Csik István, Jávor Piroska, s pályája egy szakaszán Klimó Károly, Keserű Ilona, Kósza Sipos László is mind Korniss vonzáskörzetéhez tartoztak. Mindebből világosan körvonalazható, hogy Korniss felszabadítólag hatott a stíluseszközök megválasztásában, sőt a kép korhoz alkalmazásában. A mű szerepe, társadalmi funkciója foglalkoztatta, s ehhez szabta a művészi munkát, mely ekkortájt leginkább a konceptuális művészet felé mutatott. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a hetvenes évek elején a stiláris hajlékonyság mellett a legkülönbözőbb szellemi hagyományokból származó fegyvertárra is szüksége volt a művésznek a valóság birtokbavételéhez, a rejtett jelenségek kibogozásához. Különösen az éber szellemi jelenlétre, a kor sok rejtett ellentmondásának fölfejtéséhez, szívszorító ridegségének észrevételéhez; a befelé menekülésre és kitérésre a számító racionalizmus elől. A művészi érzékelés területe — talán véglegesen — áttevődött a természetről és a természeti-emberiről a társadalmi közegre; diszharmóniát, kétkedést, balsejtelmet involválnak a művész élményei, nem közvetlenül a természetből vett, önmagukban esztétikus jelenségeket. Biztos, hogy a szentendrei, legújabb kori szemléletváltásban része volt annak a történelmi tapasztalatnak, amelynek az idősebb ge59