Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Művészeti központok Pest megyében - Végvári Lajos: Zebegényi művészek

A harmincas évek végén a tájképeket a portrék sora váltotta fel. Ennek a korszakának fő művei: Ferenczy Béni (1938), Szőnyi Istuánné (1940) és Kemstok Károly (1940) arcmásai, valamint Sárga kalapos önarcképe (1940 körül). A három baráti portréban a személyiség sajátos vonásainak külső karakterisztikumának és szellemi habitusának kifejezését kereste. Vagyis ismét új feladatra vállalkozott: az egyéniség minél bonyolultabb megközelítésére. Ehhez pszichológiai és analitikai tanulmányokat végzett. Mindhárom portré egy-egy telitalálat: olyan baráti vélemény az ábrázoltakról, amely egyszersmind a század negyvenes éveinek magyar értelmiségi típusait reprezentálja. Negyedikként kapcsolódik e művekhez a Sárga kalapos önarckép, mely a saját és a világ sorsát aggódva figyelő, szorongásoktól gyötört, de magát meg nem adó művészt ábrázolja. Csendes mimika nélküli arcvonásai nem fejeznek ki sem panaszt, sem lázadást. Mintha csak annyit mondana: íme, az ember, aki bizonytalan kimenetelű életre, kiszámíthatatlan sorsra ítéltetett. A háború kezdetétől Berény belső emigrációba vonul. Erejét arra kellett összpontosítania, hogy létkörülményeit fenntartsa, s maga és családja életét megmentse. Budapest felszabadulásakor nem is maradt többje: házát feldúlták, műveinek jelentős része ismét elpusztult. 58 évesen újra kellett kezdenie az életet és a művészi munkát. Változatos pályája, sokszínű egyénisége hozzájárult ahhoz, hogy az felszabadulás után az egyik legkitűnőbb főiskolai festőtanár lett. A hazai állapotok konszolidációja után Berény ismét Zebegényben töltötte a nyarakat. Itt festette utolsó plein air jellegű képét, amely egy üzemi kirándulást ábrázol. Ez a kép festői erejének megújulására, ifjúkori, Cézanne-tó\ inspirált képformáláshoz való visszatérésre utal. Ezt a kezdeményezést már nem tudta kiérlelni, mert 1953-ban meghalt. A zebegényi szabadiskola Szőnyi István alig néhány hétig örülhetett a Szele Kálmán által épített pompás műtermének. Halála után özvegye — Szőnyi elgondolásait követve — lehetővé tette, hogy a tehetséges tanítványok használhassák a műtermet és a felette lévő vendégszobákat. Az egykori tanítványok, többek között Iván Szilárd, Breznai József, Miskolczi László, Jetsch György, Patay László, líórusz József, örömmel eleget tettek a meghívásnak. 1966-ban elhalálozott Szőnyiné is. Ekkor a kormányzat megvásárolta a Szőnyi-hagyatékot és múzeumot alapított a mester tiszteletére. A múzeum élére Dániel Kornél festőművészt nevezte ki. Különböző javaslatok merültek fel a „birtok" hasznosítására. Végül is Dániel Kornél, Végvári Lajos és Mizser Pál elhatározták, hogy képzőművészeti szabadiskolát alapítanak. Ez a merész terv számos problémát vetett fel, mert 1967-ben szinte elképzelhetetlennek látszott olyan iskola létrehozása, melyet nem az állam tart fenn. Dániel Kornél kitűnő ötlettel állt elő: alapítsák meg a múzeum baráti körét! Ez a társadalmi egyesület lett az iskola gazdája, valamint a Szőnyi-kultusz felelőse. A másik nehézség abból adódott, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő berendezés, sem olcsó szállás a résztvevők számára. Az újságban feladott hirdetésre mintegy hatvanan jelentkeztek. Elsősorban az iskolában működni kívánó tanárok: Hincz Gyula, Somogyi József, Gorka Géza hírneve, továbbá két tanársegéd, Gyémánt László és Mizser Pál művészeti sikerei vonzották a jelentkezőket. Szőnyi István vitathatatlan tekintélye is fontos argumentum volt. Nem szabad megfeledkeznünk Zebegény páratlanul szép fekvéséről, változatos tájképi elemeiről, a falu tisztaságáról és vendégszerető embereiről sem. Az első tanfolyamév a próbálkozások jegyében zajlott. A tanárok elképzelése az volt, hogy 277